A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Falba égetett tenyérnyom

A következő hetekben a fiú igyekezett megőrizni hidegvérét minden helyzetben. Az ideje nagy részét Brooklynnal és az apjával töltötte, a lány nem egyszer ment át hozzájuk vacsorázni vagy kiegészítőket vásárolni új lakásukba. Haruki még mindig nem tudta otthonának nevezni, bár egyre inkább megbékélt új életével. Ezentúl távolságot tartott Joeltől mondván, hogy ezzel a fiút és mindenki mást is megóv a rejtélyes lángos képességtől, bár eleinte semmit nem értett csak azt, hogy érzései hatással vannak a tűzre. Messze túl sok időt töltött magányosan, bezárkózva a szobájába és gyakorolva, valamint sajnálatos módon messze túl sokszor okozott halálos és mindent elpusztító tűzesetet a házukban.
Éjszakánként megvárta, amíg apja elalszik és a szobájába becsempészett poroltó segítségével ugyan, de egy erős érzelemre gondolt -Atsushival való esti beszélgetésekre, Brooklynnal történő nevetéseire-, de egyik sem tudta annyira feléleszteni a lángnyelveket a kezén, mint Joel puszta gondolata. A fiú hiányába Haruki majdnem belepusztult. De rájött, hogy mik azok a dolgok, amiket el kell kerüljön annak érdekében, hogy a szerettei biztonságban legyenek: dühkitörések, elfolytott érzelmek, és Joel. Mindegyik nehéz feladatnak bizonyult, gyakorlatilag ezek képezték személyiségét is...

Anyjával is egyre többet álmodott. Nem telt el éjszaka, hogy ne találkozzon a nővel. Most már nem volt annyira elveszett a sötétségben. Egyre jobban megtanulta irányítani a tüzet. A helyzethez képest minden rendben volt, legalábbis önmaga így vélekedett, a hang a fejében, -kinek még mindig nem adott olyan nevet, amit a rejtélyes gyermek is megfelelőnek talált volna- ott kritizálta cselekedeteit, ahol csak tudta. Nem számított, hogy éppen a kézírásáról, egy hideg víz felforralásáról vagy emberi kapcsolataival való döntéseiről volt szó. Mindenért reklamált és ez rettenetesen zavarba ejtőnek bizonyult Haruki számára. Még mindig nem találta meg a módját annak, hogyan tudná egyszerűen csak lenémítani őt.
Így, ebben a hol boldog, hol magányos és bosszús állapotban teltek múltak a napok, amik egyszer csak hetekké és egy hónappá olvadtak össze és bár néha látta Joelt a fizika órákon és a folyosón még mindig nem mert vele beszélni. Furcsa lett volna nem? -régi barátjaként viszontlátta a szorongás és túlgondolás alakját álmaiban. Hisz egész eddig ignorálta őt, mintha semmi sem történt volna közöttük, mintha nem kezdett volna el kibontakozni közöttük egy barátság -az ő oldaláról pedig ennél a barátságnál is sokkal sokkal több-...mintha a fiú gondolata nem töltötte volna meg a hasát királypillangók ezres hadaival egyébként.

Ez a helyzet egyre elviselhetetlenebb lett, két hónapig megálljt parancsolt magának és azoknak a kellemetlen lepkéknek is, de a rovarok kis híján már az összes belét felfalták. Haruki egy robbanni akaró bombának érezte magát, aminek csak egy apró szikra kell, hogy megtörténjen a robbanás. BUMM -apropó mostanában a szíve is így dobogott a bűntudattól, milyen vicces amúgy...

Egy nap Brooklyn kihagyta az iskolát betegségre hivatkozva, így Harukinak zenehallgatással és évfolyamtársakkal való beszélgetéssel telt a napja. A negyedik órában Joel ráírt azzal, hogy találkozniuk kell. A fiú összeszedte minden nyugalmát és beleegyezett. Megbeszélték, hogy az ebédszünetben találkoznak a sulirádió termében. A stúdió ezúttal üres volt a berendezések inaktívak, műanyag és fűszag terjengett a levegőben. A tizenkettedikesek vezették a rádiót, megérthető volt a marihuána fullasztó és kábító illata.

-Elmondanád miért kerülsz engem? -kérdezte Harukit kissé már reményt vesztetten és türelmetlenül, amikor becsukta maguk mögött a terem ajtaját. Próbált távolságot tartani tőle, de nem értette miért kéne ezt folytatnia, nem értette milyen hibát követte el. Idegesítette a tehetetlenség. -Először nem érdekelt, mert azt mondtam magamnak: Kell egy kis idő, hogy beilleszkedj meg ilyenek...vagy nem tudom, igazából nem nagyon barátkozom új diákokkal nem tudtam mire kellene számítanom, de azért erre nem feltétlen akartam...-dadogta kicsit zavartan. -de már nagyjából három hete még csak köszönni se köszönsz nekem. Reméltem barátok lehetünk...-elhallgatott és a fiú szemébe nézett. Haruki sem volt egy alacsony gyerek, de Joelnek még így is le kellett néznie rá. -Lehet, hogy félreértelmeztem a jelzéseid, de reméltem többek is lehetünk, mint barátok...-a fiú ezen szavak hallatán szinte lesokkolódott. Ezután Joel kis habozás múlva közelebb lépett hozzá és gyengéden, bátortalanul megcsókolta. És ő nem válaszolt semmit, csak állt ott a stúdió habszivacs szigetelőfala előtt mint valami igazi idóta és agyában csak úgy cikáztak a gondolatok. Már az is végig futatta magában, hogy ez már megint a démonanyjának egy újabb álma, de az nem lett volna ilyen valóságos szituáció. Az nem lett volna ilyen jó. Ilyen valóságos.