A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Epilógus: Akiknek dolguk van ebben a világban

Owen leült az ágyhoz közeli székre, Isaac tisztes távolságból figyelte, remélte, hogy apja és fia újra egymásra találjon. Az ágyon ott feküdt Tiberius. Le se tagadhatták volna egymást. Ugyanaz a haj, ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet. Tiberius érezte, hogy társasága akadt a szobában, ezért nyitotta ki régóta csukva tartott szemeit. Owen sem tiltakozhatott már tovább, be kellett ismernie, hogy apja itt van tőle karnyújtásnyira. A lélegzet is benne szakadt, ahogy egész testében dideregve állt ott előtte.

Tiberius Shade öreg volt és ősz, ráncos vénember, az ő szemeivel.

-Te vagy az, fiam? -hangja öreg volt, motyogásnak hallatszott minden szava. A fiának nevezte. -Te vagy az, Owen? -halvány, kicserepesedett száját mosolyra húzta. Amennyire csak tudott, nagy nehézkesen és igazából gombok nyomkodásával felült az ágy támlájával együtt, de a fiatalabbik még mindig csak állt ott a szoba közepén, annak a megbabonázott hatásának alá kerülve, ahogy a férfi kimondta a nevét, úgy és olyan módon, ahogy senki más korábban.

Nem érzett mást csak azt, hogy könnyei feltartóztathatatlanul igyekeznek felszínre törni, holott éppen most találkozott újra, halottnak hitt, elveszett apjával, kire emlékezni is alig volt képes. Milyen üres ez az érzés...kifejezetten furcsa, bénító. Szédülni kezdett. Percei vészesen fogytak ezen a világon és másra nem is volt képes, minthogy helyeseljen. -Igen...

-Ezt el sem hiszem...-ráncos, csuklyás szemei kikerekedtek. -amikor utoljára láttalak...járni is alig tudtál. -elkalandozott egy kicsit. -Hogy kerülsz te ide? A te képedben jött el értem a halál?

-Az a férfi hozott ide hozzád. Isaac. -hálásan hátranézett rá, majd visszafordult az öregemberhez. Nem gondolta volna, hogy ilyen körülmények között mutatja majd be a földhajlítót élete utolsó cikkelyében. Össze kellett szednie magát. -És nem érted jött el a halál, nem kell aggódnod. -ráhelyezte kezét az öreg karjára, ami a takaró felett pihent az anyagon. -Elkaptam a Kórt, apa...-mint egy kedves ismerőst, úgy köszöntötte ezt a szót újra nyelvén. Apa. APA. apa... élete során aligha tudta megfelelő mennyiségben kimondani ezt a szót. Most minden gondolat belé szakadt ismét. Mit mondhatna most? Ugyan miről kellene beszélgetniük, nekik, két haldokló családtagnak? Apa, apa, apa...apa, apa, apa...

Idegen. Ismerős. Új. Régi. Vár áll ott, most kőhalom...mi? Ez csak egy vers részlet, most mégis eszébe jutott, holott teljesen ide nem illő. Egy emlék, egy szín, egy illat, egy tapasztalás. Hideg téli éjszaka. Forróság, vakító fények és dobhártyaszaggató sípolás. Egy ölelés. Meg még egy ölelés. Csók a homlokon. Ragadás. Mi ez a ragacsos érzés, elég gusztustalan...Ott egy nő is. Nagyon szép nő, a legszebb az egész világon, haja fonott, kék. Miért kék? Nem tudja. Senki sem tudja, pláne nem ő, aki most jött a világra és fogalma sincs kik ezek a különös lények, ki ez a különös, csodaszép lény, aki a karjában tartja. Sír. A nő sír. De vajon miért sír? Nagyon szomorú, mégis ajkai furcsamód felfelé vonaglanak. Forróság. Fények. Meleg fények. De ő mégsem akar mást, csak megszűntetni a könnyeket. Ő maga is bánatos lesz tőlük. Beszélni akar, de nem ismeri a nyelv szavait, ezért csak fél, sír, ordít, ahogy a torkán kifér.

A nő hamarosan eltűnik, egy hideg érintést kap helyette, amitől csak még inkább felháborodik és bár éppen, hogy elfáradt volna, most új erőre kap, még hangosabban bömböl. A karok, amik tartják sietve valami idegen anyagba csomagolják és elviszik. A fények és a nő távolodik. Nem akarja, hogy még messzebb legyenek egymástól, mégis tehetetlen. Aztán mindennek vége szakad. A látomás, élete első, mélyen eltemetett és meg is szűnt emléke most kifullad. Az egyetlen szó, ami marad a helyén, az az apa. Apa, apa, apa, apa, apa. De már az sem sokáig, ugyanis elmélye mélysötét vászna hamarosan lángolni kezd a sarokban és teljesen elég.