A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Levegő és föld azaz egy aranybarna és egy fenyőzöld szempár

Veszekedés hangjára ébredt egy fehér, kórteremre hasonlító szobában. Rossz fajta veszekedésre, ezt azonnal felismerte. Olyanra, ahol a haragot bánat és csalódottság szülte. Nem emlékezett sokra azokból az időkből, mikor szülei még egy fedél alatt éltek, csak annyira, hogy pontosan így veszekedtek a vége felé közeledve. Rossz emlékek és érzések költöztek belé, torkában csomó keletkezett, de ezzel most nem tudott mit kezdeni, vagy foglalkozni vele különösebben. Nem tudta elképzelni, hogy kik között zajlott le a vita, de nem is akarta. Nagyon sok bánat és csalódottság kellett ugyanis egy ilyen rossz veszekedéshez.

Rémület futott át az agyán ahogy hirtelen megszállták az emlékek. Az ájulás előtti utolsó kép az volt, hogy két alak, akik látszólag megmentették őket, közelednek feléjük. Brooklyn! Hol van?!-kiáltotta Yootó. Haruki kapkodva körbenézett a szobában. Mellette ugyanolyan fehér ágyak voltak, és egy kivételével nem feküdt rajtuk senki. Egy nagy kő esett le a szívéről, amikor megpillantotta barátnője bozontos fekete haját, a nagy párnába süppedve.

-...Owen, nézd felébredt az egyik! -hallatszott ki a veszekedésből, mire a két férfi Haruki ágya felé fordult. A fiú kapkodva felült, de csak hunyorogva tudott ránézni a két személyre, akik időközben odaértek mellé. Olyan volt ez az egész, mint egy rettenetes másnaposság. Minden le volt lassulva, agya tompán fogta fel az ingereket. Le volt merülve, mintha valami kiszívta volna belőle az erejét és az energiái egy jelentős részét. Borzalmas volt. És az sem segített, hogy vadidegenekkel van körbe véve egy vadidegen helyen. Más helyzetben minden bizonnyal rettegett volna, de furcsa módon mégsem tette. Szinte lehetetlen lett volna szavakba öntenie miért, de nem félt.

Ez a férfi aki feléjük lépett...olyan nagyon más volt, sosem találkozott még hozzá hasonlóval. Mint egy grizzly úgy nézett ki, volt vagy két méter magas minimum, izmos alkattal, gyakorlatilag mint egy hegyomlás, barna bőre mégis ápolt volt. Ápolt, leszámítva ökleit. Azok véresek és felsértettek voltak, mind a kettő, az egyiken még most is meg-megcsillant a friss vér. Az egyiken májvaszínű kötés feszült. A kisugárzása olyan reménytelenül megnyugtató volt, olyan...mint Atsushinak talán. Haruki még a nevét sem tudta, de mikor megérezte a jelenlétét szívdobogása hirtelen lecsillapodott. Nem tudta mire véli lénye eme furcsa reakcióját.

De ezt nem kellett a világ tudomására adnia. -Kik maguk? -kérdezte kábán, de amennyire csak tudta megerőltette hangját. -Hol vagyunk?

-A neved Fukushima Haruki ugye? -kérdezte az Owen névre hallgató, a másik férfi, aki a grizzly nyomában érkezett. Szemei könnyesek voltak valamitől, de a tűzhajlító fiút most túlságosan is lefoglalta az értetlen pánik ahhoz, hogy odafigyeljen erre az apró és alig észrevehető részletre.

-Honnan tudja?

-Kinéztem a személyidből. -hazudta roppant meggyőzően, úgy hogy az szinte már logikusan igaznak is hangzott, majd egyszerűen és odanyújtotta a kis kártyát a fiúnak. Az átadás nagyon könnyed volt, mintha csak a szél fújta volna oda hozzá a kis kártyát. A férfi sápadt, törékeny ujjbegye egy pillanatra érintette az övét, Haruki pedig meghökkent attól, milyen jéghideg is volt a bőre. 

-A nevem Owen. Owen Morrison. -mosolygott, még bátortalanul integetett is felé párat. - Nagyon örvendek. -A fiú észrevette, hogy fel van szakadva a szája széle. Kevés alvadt vér volt rászáradva az arcára, de a sebecske nem tűnt valami felületesnek, lehet kibuggyan belőle hamarosan egy újabb adag. Vajon észreveszi majd? 
Kíváncsi volt rá, hogy lenyalja-e vagy a kezébe törli, esetleg zsebkendőbe, kíváncsi volt hogyan mutat ez a sötétvörös árnyalat a makulátlanul fehér bőrön. Owen Morrison olyan sápadt volt, mint egy albínó és egy halott szerelemgyereke, semmi színt nem tudhatott magáénak ősz hajának arany szálain és szemein kívül, amikbe minden bizonnyal galaxisokat zárt el irigységében.