A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Állomás

Owen

A levegőhajlító a tükör előtt állt, nézte a fekete sebet, ami most már nem csak kulcscsontját fedte el, hanem végighúzódott nyakán, mellkasán és átlósan a hasán, egészen le az ágyékáig, majd túl azon sípcsontja közepéig. Lélegzetvisszafojtva bámulta magát, még sosem félt eddig ennyire saját testétől.

Hogy mihez tudta volna leginkább hasonlítani a sebeket? Úgy nézett ki, mint amikor a sót hagyják kicsapódni a pohár szélére, csak az egész a halál színébe öltözött. A bámészkodás után Owen pakolni kezdett. Nem állt tulajdonában sosem olyan sok holmi, leginkább csak a könyveire volt nagyon érzékeny, azokat már elszállásolni sem tudta rendesen a szobája legkülönbözőbb pontjain hevertek hát értékesebbnél értékesebb példányai.
Idejét sem tudta, mikor pakolt utoljára. Amikor szedelőzködni kezdett költözött, ha költözött, akkor menekült és ha menekült a szíve tört előtte általában. Tíz éve élt itt újonnan, korábban Thaiföldön egy levegőhajlító kolostorban, ahol megkapta élete legnagyobb sebét és a nagymesteri címét. Nem akart útra kelni ismét, mégis muszájnak érezte. Ugyanis el fog utazni, amíg még lehetősége van rá. Meglátogatja a helyet, ahol gyerekkora egy részét leélhette, amíg meg nem árvult volna. Isaac még, ha nem is örült, de tiszteletben tartotta a kérését annak feltételével, hogy még visszatér ide. Tegnap beszéltek róla, mikor egy ágyban feküdtek és a földhajító az ölelésébe zárta remegő testét. Akkor megígérte neki, hogy visszajön, mikor ráébredt, az egyetlen menedéke ezen a világon Isaac lehet.
Így beszélgetésük után Owen berakta a legszükségesebb holmikat válltáskájába, amit most felvett magára és kiment szobájából. Visszanézett, finoman elmosolyodott és becsukta maga mögött az ajtót.

Kora reggel volt, csönd telepedett a bázisra, de a Nap már látszódott. Nem akart búcsúzni, se szó nélkül elmenni, mégsem verte nagy dobra a távozását, ezért is távozott korán. Vonatra száll hamarosan és meg sem áll vidékig. Hosszú lesz az út.

Ezeken és hasonlókon elmélkedett, közben folyamatosan emlékezett. Kizökkent és meghökkent, mikor legnagyobb meglepetésére Isaacet látta meg a méregzöld vasajtó előtt. Owen azt hitte a férfi haragszik rá. Sok mindenért tehette volna: a Kór eltitkolása, a halála, az elmenetele miatt, de ott állt teljes életnagyságában karba tett kézzel. Mindig is ilyen menő volt. És ő akármennyire is igyekezett, a földhajlító még mindig magasabb volt nála egy fejjel.

-Mit keresel te itt? -kérdezte hitetlenkedve.

-Kiviszem a szerelmemet a vasútállomásra. -úgy felelt, mintha mi sem lenne természetesebb, Owen fáradtan elmosolyodott. Isaac kétszer hívta eddig a szerelmének huszonkét éves ismerettségük alatt, először pedig ő neki még nem is lett volna szabad hivatalosan ébren lennie, ezt a titkot a sírba is magával viszi majd. -Nem láttad esetleg? Jóképű, vékony, körülbelül ilyen magas...a nyomában virágok nőnek...-álla vonalában húzott kezével egy vonalat. -igéző tekintet...-nem tudta folytatni, mert Owen felpipiskedett, hogy megcsókolta, amikor odaért mellé.

Még épp elkerülték a reggeli dugót, az állomáson sem voltak igazán sokan. Sorban álltak, megvették a jegyet és kimentek a peronra. Már vagy hét óra bőven elmúlt már, amikor a hangosbemondó bemondta az Ohio-ba tartó vonat érkezését. 10 perc múlva indult. Isaac visszaadta neki a táskát, eddig ő hozta pedig nem volt nehéz egyáltalán, a tartalmát tekintve pár toll és néhány üres lap, tárca és egy kabát. Talán a kabát miatt kissé duci volt, ezért tűnt súlyosabbnak.

Owen már szállt is volna a vonatra fel, de ekkor a másik visszarántotta magához, átölelte. A levegőhajlító belélegezte a szantálfa illatot, mélyen a szívébe zárta. Szemében megint könnyek gyűltek, de most nem hagyta legyőzni magát. Isaac lehet megtette helyette így is, hangja ugyanis elcsuklott, mikor hozzászólt.
-Visszajössz hozzám! Hallod, amit mondok? -kérdezte szigorúan.