A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Egy öregasszony és egy összetört lélek találkozása

Haruki rengeteg érzéssel a szívében indult haza a szeretet ünnepén. Jóformán senki sem volt a hókotrókon kívül a mindig emberektől hemzsegő utcákon. Hideg tél volt, sok csapadék esett, így nekik még most is dolgozniuk kellett. Haruki elveszettnek érezte magát. Úgy gondolta, ha tudja az igazságot az anyjáról akkor majd könnyebb lesz tovább lépnie ezen az egészen és teljes életet élhet a jelenben. De ehelyett csak a bánatot, bűntudatot és bosszúvágyat érezte. Bánatot azért, mert amikor az anyja elhagyta őket még olyan picike volt, hogy nem tudott neki segíteni és nem tudta őt megismerni. Bűntudatot amiatt, mert ezt nem mondhatja el annak az embernek, aki a leginkább megérdemelné az igazságot, az apjának. És bosszúvágyat. Bosszúvágyat azért, hogy megkeserüljön mindent, amit ezzel az egésszel elvesztett: egy normális gyerekkort, szerető Teljes családot, édes tudatlanságot és az anyja tiszta mosolyát, amit nem láthatott soha többé, még letűnt rémálmaiban sem. Tudta, hogy ezek a gondolatok nem helyesek, de nem tudott megálljt parancsolni nekik. Éppen egy kihalt szűk utcácskában sétált, amikor hirtelen előtört belőle minden és kezeiből kilöveltek a lángcsóvák. Azok a ház faláról lepattantak a földre és sercegve kialudtak, szürke latyakká olvasztva a havat. A fiú arcáról forró cseppekben kezdtek hullani a könnyek és kétrét görnyedve próbálta fejét ütögetve kiverni belőle az információkat. De a kis cseppekkel együtt nem távozott a fájdalom. Haruki ordítani szeretett volna, de képtelen volt rá. Nehéz pillanatok teltek el ezzel a szenvedéssel. Egyszer csak a sarkon febukkant egy idős nénike és meglátva a földön kuporgó fiút, amilyen gyorsan csak tudott odasietett hozzá. Lehajolt Harukihoz és megsimogatta hátát, akárcsak egy nagymama.

-Jól van, fiatalember? -kérdezte aggódva kissé rekedtes hangján.

-Igen...-nézett fel világítóan vörös hajtincsei közül a fiú és felállt a földről. Nadrágja átázott a havas járdára hajlástól és szemei is lassan átvették hajszíne árnyalatát. -Igen...-ismételte szipogva. -Köszönöm...csak megtudtam egy hírt és nem igazán tudom, hogy mit csináljak most...-újabb könnycsepp hullott alá.

-Nem jó, hogy egyedül van kint ebben a nagy hidegben, ráadásul pont ma? Én is csak egy kicsit merészkedtem ki, megszokásunk volt a férjemmel, hogy szentestén sétálunk egyet a környéken. Ez az első nélküle és én a szokások rabja vagyok...-nevetgélt gyászba borult szemekkel.

-Kérem ne vegye tolakodásnak, de hazakísérhetem? -Haruki maga is meglepődött a saját kérdésén, de mégis folytatta- Tudja, csúsznak az utak és nekem úgysincs jobb dolgom...-magának is be akarta magyarázni, hogy csak társaságra vágyik.

-Köszönöm, fiatalember, nagyon szívesen venném. -ezután belekarolt a fiúba és együtt totyogtak tovább. A nénike nem lakott messze, csupán pár saroknyira és útközben csak beszélt és beszélt. Régi időkről, hogy akkor, hogy nézett ki a város, az unokáiról és arról, hogy idén egyedül tölti a karácsonyt, mert a rokonai elutaztak és a férjéről. De még mennyit beszélt a férjéről...! Haruki, miközben hallgatta megnyugodott a lelke. A néni őszinte szeretetről és boldogságról mesélt. Amikor odaérkeztek a házhoz így szólt. -Nagyon köszönöm még egyszer, hogy hazakísértél. Jó érzés, hogy vannak még ilyen tiszta szívű emberek, remélem, a jóisten megajándékoz majd valamivel, ami megjutalmazza ezt a jóságot. És most, kérlek menj haza, töltsd a szeretteiddel a mai napot és becsüld meg őket! -ezután sarkon fordult, a bejárati ajtó előtt még kotorászott egy kicsit rózsaszín retiküljében, majd a kulcsot megtalálva eltűnt a fiú szeme elől.

Mire hazaért apja is otthon volt már. Leültek a kis asztalhoz és elfogyasztották a szerény első ünnepi vacsorájukat. Meghittségben telt az este is, de Harukinak még mindig nyomta a szívét a bűntudat. Apjával megajándékozták egymást, a fiú kapott egy könyvet és egy kis növénykét, boksaijának pótlása érdekében.

Szerzői jegyzet:

Ez is egy rövid fejezet lett, de a második periódus egyik legfontosabb jelenete, szóval remélem kellően megjelenítettem az érzéseket belőle, az érzelmeket belőle.

Köszönöm, hogy elolvastad :)