A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

3. periódus: Mikor a világ is lángokban áll

Haruki

De ez nem maradt sokáig így. Brooklynnak valamennyire sikerült lecsillapítania hazafelé, de amint elváltak a fiú már a metrón egyre inkább érezte, hogy elönti a forróság és izzani látta tenyerét. Tökéletes nap volt. Az idő meleg ahhoz képest, hogy még csak februárban jártak, az idő verőfényes napsütéses volt, az emberek kimerészkedtek házaikból. Útközben elsuhant a Central park mellett is, az meg volt telve vidám, mosolygós emberekkel, családokkal. Ugyan, hogy volt képes most a világ nevetni? Érthetetlennek tartotta az emberek eme reakcióját, maga előtt pedig egy képtelen és halvány emlékként lebegett a boldogság. Az anyja...a tulajdon édesanyja levetette magát egy kibaszott híd tetejéről a szeme láttára. Az ő hibája volt minden. Megölt egy embert. Megölte az anyját. Tönkretett mindent. Hogy képes most a világ örülni ennek?
Te voltál az, aki tönkretett mindent. -ennyit mondott Kaguya mielőtt öngyilkos lett volna. Ő pedig később csak lezárta a témát annyival, hogy „már tizenegy éve meggyászolta", hogy volt képes ekkorát hazudni? Nem teheti túl magát az édesanyja halálán egyik pillanatról a másikra.

Benne kellett volna maradnia abban az ölelésben.

Ott kellett volna maradnia Kaguya, az édesanyja ölelésében, akkor nem lenne halott. Akkor nem tört volna össze ő is belül. Kit érdekel a többi? Meggyőzhette volna az anyját a békéről. Tönkretétel helyett talán vérontás nélküli harcot nyerhetett volna. De nem tette. És az anyja most miatta halott.

Zokogásban tört ki, könnyei úgy égették bőrét, mint a folyékony fém. Legszívesebben kitépte volna testéből képességét. Méltatlannak tartotta magát az elemhasználásra ezek után.

De persze a hajlítás nem így működött. S bár kitépni testéből képtelen volt a tűz áldását, Yootó egyre ingerlékenyebb és feszültebb lett, egyre többet mocorgott, ahogy szemeiben is egyre látványosabban égtek a narancs és vörös szálak. Vajon meddig lesz még képes magában tartani ezt az erdőtüzet?

Akkor buggyant ki belőle minden, amikor letette a kulcsát otthon. Érdekes egy folyamaton ment végig szervezete. Lábai megremegtek, szíve erősebben zakatolt, mint a világ leggyorsabb expressz járata, szemei már nem csak aza elemi energiától, hanem a könnyektől is vöröslöttek olyan erőteljesen. Meg akart halni. Az édesanyja után menni, egyé válni a semmivel, vagy a pokolba kerülni, magasról leszarta az egészet. Ez az egész „létezés" dolog már túl sok volt a számára, összepréselte lelkét.

Összerogyott az előszobában, fejét karmolászva, elkeseredetten próbálta kikaparni elméjéből és emlékei közül a szörnyű események alkotta kis filmet, mi könyörtelen gyorsasággal, önmagát ismételve pergett le szemei előtt szünet nélkül.
Az anyja tettei, amik magában hordozták Owen szenvedését és saját maga öngyilkosságát, a sok vért és halált, amit akkor látott amikor Kaguya után rohant, az Owen szemében lévő semmit, a halálfélelmet, Brooklyn féltését, a halottak elégetését, Isaac és a kis márványgolyó hiányát. Az a márványgolyó, jaj ne...nincs már többé a földhajlítónál, pedig eddig nem telt el úgy nap, hogy ne látta volna nála. Ez olyan szörnyű volt, olyan felkavaró. Mind egyszerre zúdultak rá Harukira és a fiú, mint egy villámhárító, tovább vezette a külvilágra a sok problémát. Hányingere támadt, de nem tudott kiadni magából semmit a gyomorsavon kívül, az az előszoba szőnyegén landolt, keserű szájízt hagyva maga után.

Tűzcsóva lövellt ki tenyeréből, olyan erősségben, hogy az majdnem felrepítette a levegőbe, csak úgy, mint az Űrhajókat. A kabátok meggyulladtak az előszobában és a vakolat is foltokban kezdett leégni a falról. A tűz ropogása és a lángok édes sikolyai töltötték meg a teret. Ő azonban nem hallott semmit. Szűk pupillákkal és patakokban csordogáló forró könnyeivel meredt maga elé lihegve. Milyen jó is lesz a tűz martalékává válnia. Tisztább halált nem is kívánhatott volna magának.