A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Fénycsík az ajtó alatt

Owen és Isaac karácsonya

Amikor Haruki elviharzott Isaac előtt és becsapódott utána az ajtó, Owen még a lépcső tetején állt. A két férfinak találkozott a tekintete, de Owen megszakította a szemkontaktust és könnyed lépteivel visszament a szobájába egyedül hagyva a nagy térben Isaacet. Soha nem fordult elő, hogy az olvasó szakítsa meg a két szempár találkozását, de ez egy más helyzet volt, a levegőhajlítónak hátsó szándékai voltak ezzel a cselekedettel szédítő mennyiségben. Isaac utálta, viszont már a hosszú évtizedek során megszokta, hogy a másik férfi általában mindig legalább hat lépéssel a többiek előtt jár. Előtte is legalább hárommal. A mostani alkalom sem volt különb ennél, de ugyan az ember mi mást várhatna a legerősebb elemhasználótól, kit a föld a hátán hord? Owen Morrison a maga ötvenegyes rangfokozatával*, már egy ideje magáénak tudhatta ezt a kinevezést. Ahogy gyakorlatilag az ő lelkének jelentős részét is.

Bár úgy volt, hogy a New Yorkban és annak környékén élő elemhasználók itt töltik az ünnepeket, végül mindenki kínosan egyértelműen mondta le a találkozót. Mindenkinek saját élete van, vagy lefoglalja őket a család, vagy pont a család szerzése. Állandó lakóiként a bázis már tényleg egy ideje csak a két férfit tudhatta magának, akiket túl sok sérelem ért a múltban ahhoz, hogy a fentiek közül bármelyiket is megkíséreljék. Fájdalmas volt ebbe belegondolni, ahogy abba is mennyire elhidegültek egymástól, holott régen barátok voltak, társak. Talán többek is azoknál. Sokkal többek azoknál. De az ember van, hogy eltéved és hibákat követ el, amikkel mindent megváltoztat. A vezeklés pedig olyan levegőhajlítónál mint Owen, akit annyiszor bántottak már a múltban, hogy kis híján még bele is halt sebesüléseibe sosem lehetett rövid idő.

Isaac nem bírta tovább a néma csöndet. Régóta nem volt már olyan türelmes a csönddel kapcsolatban. Felrohant a lépcsőn és kopogás nélkül rontott be Owen szobájába. Sosem rontott be így helyekre, általában mindig csak dörömbölt, finom kopogás címszó alatt, de most az idő kevés volt, oly méltán híres önkontrolljáról pedig teljesen elfeledkezett. A férfi éppen az íróasztala fölött állt és gondolataiba mélyedve gyújtott meg egy illatgyertyát. A nagy hangzavarra összerezzent, szaggatottan lélegzetet vett, lehunyta vakítóan és rabul ejtően ragyogó szemeit, csak egy pillanatra és felkapta a fejét. Száján alig észrevehetően átvillant valami halvány győztes mosoly féleség.

-Azt hittem a fiú jött vissza. -mondta a levegőhajlító anélkül, hogy ráemelte volna világító tekintetét. Isaac tudta, hogy állítása nem több, mint hazugság, de nem kötött bele. -Levetted a kötést a kezedről. - állapította meg újabb tényként, mire Isaac szemei autómatikusan a férfi ajkaira tévedtek, amik korábban még úgy fel voltak szakadva, hogy ömlött, egyenesen ömlött belőlük a vér. 

-Hát, gondolom meggyógyult, mint a te szád. 

Owen röviden és hamisan elmosolyodott, aztán rögtön el is komorult. -Miért küldted fel hozzám?

-Megígértem, hogy feltehet egy kérdést... -mondta és szemével végig követte a köntöst viselő férfit, aki helyet foglalt a hintaszékben. Kecses mozdulatai, hangtalan járása most is lenyűgözték. Olyan tökéletes volt Ő. Még most is, annyi év elteltével. Húsz év elteltével. Olyan érinthetetlenül tökéletes, mint egy szent, egy Mennyországból földre zuhant angyal, a legtöbb ember szemei előtt ezt a képet is festette le csodálatos és rabul ejtő személyiségével és megjelenésével, de a földhajlító ismerte és tudta, hogy ez a tökéletesség, ez a gyönyörűség korántsem annyira érinthetetlen, korántsem annyira sebezhetetlen. És tisztában volt vele, hogy Owent mennyien bántották már. Hogy kik bántották már. Ő is egy volt ezek közül az emberek közül. Elszégyellte magát ezeknek a gondolatoknak fogadásában.