A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Tavasz

Március 

Haruki

Bár a tavasz beköszöntével megérkezett a melegebb idő, New York utcáira reggelente még mindig rátelepedett a dér és a hideg. A hajnalban munkába siető járókelők nagy kabátokban, sálban és sapkában rohangáltak fel-alá. Leheletük meglátszott a levegőben. Csodás volt ez a nyüzsgés. Ettől volt a város az, ami. A folyamatos rohanástól voltak többek az utcák járdáknál és közlekedési lámpáknál. Amikor a nap felbukkant a hatalmas házak között, Haruki is kilépett az ajtón és elindult az iskolába. Hihetetlennek tartotta, hogy a tegnapi nap egésze után, most az oktatás intézetbe igyekszik. De valahogy könnyebbnek is érezte magát. Nem volt biztos benne, hogy tegnapi döntésével helyesen cselekedett-e, de az, hogy most már teljes valójával nézhet apja szemébe fantasztikusan tiszta érzés volt. Nem mintha kívülről változott volna bármi is. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A fiú azt hitte apja, majd tartózkodni fog tőle, vagy félni kezd majd, de semmi ilyesmi nem történt. Furcsa is volt ez az egész az elején, de aztán Atsushi elmondta, hogy amíg kézben tartja a dolgokat nem lesz semmi baj. Kaguya nem volt képes erre, de a férfi látta Harukiban az önerőt.

Haruki a metró feljáró bejáratánál megpillantotta Brooklynt. Még mindig kendőt viselt a fején, füleit most fejhallgatója takarta el. Nagykabátot viselt, oldalán ott lógott a táskája. A lány nem vette észre őt, valami mással volt elfoglalva. Haruki utolérte, megkocogtatta hátát.

-Jó reggelt! -köszönt vidáman és lekapta a lány fejéről a fejhallgatót. Brooklyn először összerezzent, majd odafordult hozzá. Szemei vörösek és kialvatlanok voltak, arcán most is lecsurrant egy könnycsepp. Egy újabb. A fiú látni is alig bírta így. Megijedt. Brooklyn nem volt az a tipikus hisztis lány. Tudni lehetett róla, hogyha valami megríkkatja annak minimum egy galaxis összeomlásának kell lennie. Elmesélte neki ugyanis a legutóbbi alkalmat, mikor zokogott. Haruki szíve összeszorult. Egyből valakinek halálára asszociált és megrémült. Már megint mi történt?

Már éppen rázúdította volna aggodalmas kérdéseit, mikor a lány megelőzte. -Nem akarok beszélni róla. -hangja rekedt volt és suttogó, szomorú.

-Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. -vágta rá ellenkezve. -Mi történt?

-Vége van annak. -a fiú kissé megnyugodott. Legalább nem kell eltemetniük senkit. De aztán Brooklyn folytatta a beszámolót és csak még erősebben idegeskedett. -...Noah stílusosan üzenetben kimondta a végszavakat. -nem tudta eldönteni milyen hanglejtéssel mondja ezért, harag és zaklatottság keveredett megvetéssel és könnyedséggel. Furcsa elegye volt ez az érzéseknek. Harukiban viszont rögtön harag villant, nem volt itt szó semmiféle keverékről. Hát ő előre megmondta, hogy ez lesz nem?

Csak ennyit tudott levonni a történtekből. -Megölöm. -jelentette ki és már el is képzelte maga előtt a jelenetet, amiben Yootó rengeteget segített. A tűzfiúnak egészen ámulatba ejtő vizuális fantázia volt. És biztos volt benne, hogy Noah után senki sem sírna azok után, hogy ilyen ízléstelenül töri össze lányok szívét.
-Egyszerűen elporlasztom és nem fog hiányozni senkinek. -nem is felajánlás volt ez, inkább határozat. Brooklyn szemei enyhén rémülten kerekedtek ki ezek után, tiltakozóan emelte magasba karjait.

Szája sarkában mintha ott bújkált volna egy megkönnyebbült mosoly, de nem lehetett sok ideig megfigyelni, csak ennyit mondott neki. -Ne, kérlek...-ezt a szót sem használta gyakran, ezúttal tényleg maga alatt volt. -már egy ideje éreztem. -magyarázta bánatosan.

-Ő a selejt...nem tudja miről marad le, te csodálatos vagy nélküle is. Főleg nélküle. -vigasztalóan megsimogatta barátnője hátát, mint ügyeletes legjobb barát, holott igazából fogalma sem volt róla, hogy kéne összetört szíveket gyógyítania. -Dögöljön meg. -tette hozzá aztán evidensen. Ezt még muszájnak érezte mondandója végére tűzni. Brooklyn elmosolyodott, végre megenyhült.