A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Az utolsó

Owen

Már lemenőben volt a Nap, amikor Owen végre rászánta magát az indulásra. Egészen addig a törött, szálkás deszkákból álló tornác peremén ült. A domb túloldalán lassan eltűnt az égitest teteje is, végleg vörösre festve az eget és a kalászokat. Már költői szépséggel bírt a táj látványa. Owen úgy érezte magát, mintha egy festmény közepébe pottyant volna, őszintén sajnálta hát, hogy nem tudta megörökíteni a képet.

Most, ezekben a pillanatokban gondolta úgy, hogy egy út végéhez ért. Minden olyan tökéletesnek nézett ki, könnyűnek tűnt az, hogy itt haljon meg a kis verandán. Fáradtak voltak lábai szemhéja elnehezült. Méltó lezárása lett volna ez az életének. Valószínűleg, ha most lehunyná szemeit, már nem ébredne fel többet ebben a testben. Ahol kezdetét vette az élete, ott kéne véget érnie is, nem?

De aztán eszébe jutottak a történtek és ráébredt, hogy élete nem itt kezdődött el. Hanem a bázison. Látta maga előtt a napot, amikor megszeppent fiatalkorában előszőr belépett új otthonába. Ott bontakozott ki, ott nőtt fel, ott lett „teljes" ember. Ez a hely csak a kezdőlökést adta meg neki. Csak letaszította az élet szakadékába, úgymond. Ezt elraktározva magában, felkelt és ismét útnak indult. Vissza kellett mennie, be kellett váltania még egy ígéretet. Ez lesz az utolsó. -mondta magában és felérve a dombtetőre, visszanézett egyszer gyerekkora romhalmazára és a Nappal együtt tűnt el.

Ismét egynapos vonatút kezdődött és másnap délelőtt érkezett meg oda, ahonnan elindult. Taxiba szállt és haza ment. Három nap telt el, mióta elment a városból és most a nyüzsgés szétszaggatta a fejét. A sárga autó végigszáguldott a sugárutakon, a hídon és lassított, amikor már a kihaltabb utcákba ért. A sofőr egy fiatalember volt, modern zenét hallgatott. Már órák óta kitartóan esett az eső. Amikor Owen kiszállt a járműből és az elhajtott a férfi még álldogált egy kicsit, hagyta, hogy a cseppek hozzáérjenek. Ez is egy volt a kevés dolog közül, ami a valóságban tartotta. Már mikor leszállt a vonatról csillagokat látott a fájdalomtól, valószínűleg a Kór ismét terjedt. Alig érezte bal lábát, oda kúszhatott le a betegség. Az utazástól és a betegségtől megfáradtan bicegett a bázis felé, ruhája átázott mire odaért. Senki nem volt a nagy csarnokban. Kimerülten vetette le magát hát a kék szőnyegre és becsukta szemeit. Nem aludt, a már egész testét átjáró kíntól, nem is tudott volna, de mégis jó érzés volt kifújnia magát. Otthon volt, sikerült túlélnie a kálváriát. Elégedetten elmosolyodott. Órák teltek el ebben az állapotban, de csak megtippelni tudta az időt. Ajtó nyílt és ismerős léptek zaja közeledett felé. Owen nem nézett fel, nem nyitotta ki a szemeit.

-Szia Haruki. -köszönt. Gyengébb volt a hangja, alig hallható.

-Honnan tudtad, hogy én vagyok? -kérdezte a fiú meglepődötten és leült mellé. Lábait a matrac oldalához lógatta.

-Brooklyn iderohant volna, hogy megnézze élek-e még. Axel léptei már túl halkak, hogy észrevegyem őket. -magyarázta. -Neked viszont nem kell érzékszerveidre támaszkodnod, hogy tudd: lélegzek és nem vagy levegőhajlító. Szóval kizárásos alapon melletted döntöttem...-szervezete megint úgy döntött itt az ideje megkísérelni a fulladást. Fel kellett ülnie és könyökhajlatába felköhögött egy kis zöld nyálkát. Haruki segítségére sietett és hátát veregetve nézte, ahogy Owen rohama alábbhagy. A fiú nem segített sokat, de elismerésre méltó volt a szándék.

-Ezt mind a lépteimből vontad le?

-Mit gondolsz, miért ismernek ennyien? -kérdezte keserűen, mire a fiú elmosolyodott. Két generáció találkozott azon a matracon aznap. Két ember, két múlt, két érzés, két ellentét: halál és élet. Mindketten érezték ezt a szakadékot kettőjük lelke között, de mégsem kölcsönzött nyomasztó hangulatot a beszélgetésnek. Owen elég lélekjelenlétet gyűjtött és ismét megszólalt. -Haruki...

-Igen?

-Sajnálom.

-Mit?

-Nem voltam elég erős hozzá, hogy befejezzem a tanításod. Emlékszel, amikor karácsony napján ide látogattál és a háromságról beszéltünk?

-Igen. Persze, hogy emlékszem. A síromig viszem magammal annak az órának a tanítását. De miért szabadkozol most?

-Azt mondtam, hogy kíváncsi vagyok milyen utakon jársz majd. És hogy remélem, a szemtanúja lehetek majd az életednek. Sajnálom, hogy kudarcot vallottam.

-Nem rajtad múlt. Megbocsátok. Nem neheztelek rád semmiért sem, Owen. Már ha számít ez bármit is.

-Hamarosan újra útra fogok kelni. -megremegett. -És onnan már nem térek vissza.

-Nem akarom, hogy meghalj. -hangja elcsuklott, könyörgésbe hajlott, ahogy hosszú másodpercek múlva minden gátat átszakító áradatként tört fel belőle a szó. -Végig gondoltam magamban, hogy mennyi mindent tanultam tőled. -Owen viszonozta a fiú előbbi mosolyát. Talán kissé elkésett vele. -Elképzelni nem tudom, milyen lesz majd ez a hely nélküled! Még megtalálhatjuk a gyógymódot! -próbálkozott, de a férfi csak lemondóan megrázta a fejét. -Nem maradnál még egy kicsit?

-Ha figyeltél rám az óráimon, te is tudod, hogy erre nincs gyógymód. De semmi baj! -szánalmasnak érezte magát, ahogy ezt a gyermeket vigasztalta és maga is vigaszt akart találni benne. -Megbékéltem már ezzel. -bárcsak, miközben beszélt, bárcsak őszinte ember lehetett volna. -Úgy érzem, letettem valamit az asztalra ebben az életben. -mondta őszintén. -Az egyetlen, ami elszomorít, az az, hogy itt kell hagynom a családom. Titeket. Ha elmegyek majd, megtennél nekem valamit?

-Mit szeretnél?

-Vigyáznál erre a helyre? Sokat gondolkoztam rajta, hogy megkérjelek-e rá téged, de végeredményben most mégis itt vagyok veled szemtől szemben. Vigyáznál Isaacre? Félek, hogy elgyengül majd...ne hagyd neki, rendben? Harcolj vele, ha kell. Tudom, hogy mennyire erős vagy.

Kis idő elteltével előhalászott egy össze hajtogatott lapot és odanyújtotta Harukinak.

-Mi ez?

-Ez minden szó, amit nem tudtam elmondani neked. -mondta szomorúan. -Kérlek csak akkor olvasd el, amikor már útra keltem.