A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Különös történet az öreg jegesmedvéről és a szeretlek szóról

Február

Owen és Isaac

Isaac nagy szatyrokkal a kezében lépett be a bázisra. Már huszonkét éve -kisebb nagyobb megszakításokkal ugyan- nevezte otthonának ezt a házat, annak összes kövének lusta és lomha sóhajaival és fájdalmával. Szeretett haza térni. Ezek előtt a ház előtt ugyanis sosem volt igazi otthona. A főzést pedig egyszerűen imádta. Régen sajátította már el ezt a tudományt és azóta a legkülönlegesebb ételeket készítette el könnyűszerrel. Órákon, délelőttökön és délutánokon keresztül képes volt a konyhában ácsorogni és minden egyes percet szeretett. Jazz zene társaságában természetesen, mást ilyenkor nem hallgatott soha.
Klisé... -cukkolta ilyenkor mindig belső hangja. Ritkán szóltak egymáshoz, de ilyenkor bezzeg be nem állt a szája.
Aznap három fogásos menüt készített, francia kagylólevest, paellát és lávasütit, mert ezek voltak Owen legkedvencebb ételei. A levegőhajlító alig evett valamit, nagyon súlyos anorexiája volt már egészen fiatalkora óta és ezt az egy önbántalmazási szokását sosem tudta letenni -ő pedig nem merészelt beleszólni társa dolgába- de mikor ilyenfajta ételek voltak otthon megenyhült még ő is.
Amikor végzett a konyhában, habozva, motyogva és kis bazaltlabdáját egyre csak gyorsabban pörgetve a tenyerében és a levegőben, kopogott be -talán kicsit túl erősen is, mert ökle nyomot hagyott a fán, jó, hogy be nem szakadt...- Owen szobájának ajtaján. Külsőre talán megingathatatlannak látszott, mint egy szikla, de lelki világát tekintve tényleg olyan volt, mint egy plüssmackó. Panda. Így vonatkozott rá egy régi barátja is. Néha nem is érezte magát többnek egy pandánál. 

Könnyen összezavarták saját érzései nehéz gyerekkora majd még nehezebb felnőtt élete miatt. A kopogásra pedig nem nyílt ki az ajtó. A férfi lassan lenyomta a kilincset és benézett a szobába. Nem volt ott senki. Először megijedt, de aztán rászólt magára gyerekes viselkedése miatt. Hisz Owen egy felnőtt ember, nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy elmenjen otthonról. Pláne nem tőled... -tette hozzá aztán igencsak szemrehányó hangszínben hasonmása, mire ő legszívesebben erőszakkal ugyan, de lehalkította volna, ha ez lehetőségei között lett volna. Most helyette azonban csak csalódottá vált. 
Az egész esti ötlete a főzést beleértve onnan eredt, hogy gyerekkorukban amikor a többi lakosa a bázisnak már mind aludni tért, a két kamasz fiú együtt szöktek le a konyhába enni. Nem mondott le erről, ahogy kettőjükről sem igazából. Sosem akart lemondani kettőjükről.

Leült a vaslépcső egyik utolsó fokára, lehunyta a szemét és megpróbált összpontosítani. A föld elem segítségével minden ember lábnyomát látni tudta egy bizonyos területen belül, ha odafigyelt. Owen megtalálása könnyed léptei miatt különösen nehéznek bizonyult, de végül sikerrel járt. Tíz percet kergetőzhettek szemgolyói az agyába levetített térkép utcái között, mire megtalálta. Egy belvárosi kocsmában volt, minek neve ismerős a számára valahonnan. Isaac úgy érezte a levegőhajlító ne adj isten temperamentumos és rémesen kiszámíthatatlan hangulatát ismerve még bajba is kerülhet. Rögtön elindult. Aggódni kezdett és lelkét bűntudat öntötte el egészségtelen mennyiségben.
Owennek voltak sötét időszakai, rossz és nehéz időszakai, mikor rövid időkre, napokra csupán, de átengedte a sötétségnek lelke feletti rendelkezését, mégis ezelőtt még soha nem esett vissza... ha visszaesik az alkoholba, ki lesz majd, aki kihúzza? Az egyetlen ember, aki képes volt erre, már két évtizede meghalt.

Tizenöt perc keresgélés után oda is ért a helyhez. A Blood Red Moonhoz, ahol annyi minden történt már vele és Owennel is, a bárhoz, ami már olyan sok évtizede ugyanott, ugyanúgy működött és a lehető legtöbb illegális elemi ügyletnek bölcsője volt.
Sötét volt már réges régen, elmúlhatott éjfél is. Bement a kocsmába. A pultoson és egy ismerős alakon kívül nem volt más az alkoholszagban úszó kis bárban. A rádióból halk kilencvenes évek beli zene szólt. A csapos a poharakat törölgette és Owen a bárpultra fektetett fejjel az ébrenlét és az álom határán volt. Elképesztően kényelmetlennek tűnt, ahogy a kis köralakú széken törökülésben hajol rá a bárpultra, szinte már fizikailag képtelennek is talán. Isaac egyszerre nyugodott meg és fogta el az idegesség. Owen nem szokott így viselkedni. Két évtizeddel ezelőtt az akkor tizenéves léghajlító az elvonót is megjárta, majd thaiföldet és egy buddhista kolostort annak érdekében, hogy élete megmeneküljön a tudatmódosító szerek hatása elől, annyira az alkohol hatása alá került. Azóta józan volt.