A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Görög szépirodalom és a futás iránti mély gyűlölet

Másnap reggel Haruki gyilkos gondolatokkal hajította le az ébresztőóráját a kartonokból eszkábált átmeneti éjjeliszekrényéről és hasonló elméletekkel -minthogy kit kell megölni ahhoz, hogy aludhasson még, csupán nyolc percet- botorkált ki a konyhába is, ahol apja már görög szépirodalmat -vagy éppen más népek klasszikus műveit- olvasott reggeli kávéja mellett.
Ő mindig ezt csinálta. Csak azért kelt fel hajnali ötkor, hogy klasszikusokat olvasgasson és kávézhasson, egyszer az okát is elmondta ennek. A világ néha fukar és kegyetlen, de ezek a művek mentségvárul szolgálnak neki. Szép gondolat volt ez, Haruki néha még egyet is tudott vele érteni.

De nem ma. Ma még a legszebben megírt sorok sem segítettek volna neki, a világ így is úgy is irigyen és kivert kutyaként bánt vele azokban a percekben, azon az éjszakán, azon a reggelen. Nem jött álom szemeire, forgolódott és hol melege volt, hol pedig túl fényesnek találta a Holdat. A Holdat, New York szmogos és fényszennyezett égboltján! Végül már hajnalban, csatakosra izzadva és könnyes szemekkel sikerült elnyomnia az álomnak. Aludhatott két órát összesen és most szemei csak úgy ragyogtak a kimerültségtől. Vörösen és narancssárgásan, akár a Nap.

-Jó reggelt! -köszöntötte fiát fel sem nézve a könyvből ekkor a férfi, miközben Haruki olyan erővel tépte fel a hűtőt, hogy majdnem a kezében maradt a fogantyú. Önmagát is meglepte ez a nem várt erő, de most túlságosan is kamasz és fáradt volt ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzon. -Frissen, üdén? -nem kapott választ, de csak megvonta erre a viselkedésre vállát. Kis idő múlva így folytatta. -Ma még elkísérlek az iskolához, tegnap nem volt időnk elnézni arra felé -magyarázott miközben fia lerogyott a fele szemben lévő székre és elkezdte szájába önteni a tejet és a müzlit külön-külön.

-Kérlek ne légy ilyen undorító -húzta el a száját kissé elkeseredetten elbillentve fejét. Nehéz volt ezt látnia, bár Haruki nagyon tisztelte a gyökereit és kultúráját, bizonyos japán szokások mégis már teljesen kikoptak. Most még csak meg sem köszönte az ételt, mielőtt nekilátott volna. Még csak le sem ült az asztalhoz! Teljesen felháborította ez a flegma viselkedés, mégis nyugalmat és empátiát erőltetett magára. -tegnap találtunk tányérokat is. -emlékeztette aztán kissé rágalmazóan.

-Nehm vatyok undojító! -védekezett teli szájjal. Apja láthatólag nem vett tudomást ennek a mondatnak a létezéséről sem.

-Rágd meg a falatot legalább...Na, szedd össze magad, 10 perc és indulunk. -sóhajtott lemondóan és becsukta Dazai Oszama Viszlát című elbeszélő költeményét. Természetesen eredeti nyelven olvasta, a kiadvány pedig viasz színű volt és pinceszagú. Antikváriumból szerezte. Ezután sokatmondóan végignézett fián és így szólt. -Gondolom még át kell öltöznöd. -hóna alá vágva a könyvet felpattant a székről és kimenve a konyhából összekócolta fia fejét, aki erre szinte alig láthatóan egy mosollyal nyugtázta ezt. -Ja, és ne beszélj teli szájjal mert köpködsz és jönnek a patkányok. -kiáltotta már az előszobából. Haruki látta, hogy semmi értelme tovább a konyhában ücsörögni ezért magára húzott egy nadrágot és a korábban már bemutatott pulóvert, ami előszőr a kezei között ragadt, majd felkapta táskáját és fejhallgatóját majd csipás szemmel megmosakodott és még félálomban az előszobában a cipőjét is felhúzta. Mivel ezt a műveletet nem sikerült 10 perc alatt végrehajtania, apja spártai futóedzésbe hajszolta útközben. Utált futni. Utált mozogni, de Atsushi mindez mély gyűlöletét most figyelmen kívül hagyta.

Nem laktak olyan messze az iskolától, maximum tíz perc séta választhatta el a házukat tőle. -Most már látom az épületet! -lihegte a fiú megálljt parancsolva a folyamatos hajszolásnak. Térdeire kellett támaszkodnia, hogy ne omoljon össze tüdője halál hörgésétől. Fekete hajtincsei arcára tapadtak. Nem tévedett, a Beekman a közvetlen előttük lévő úttest mögött volt, velük szemben mutogatta ijesztő valóját.