A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Aztán megint elmosódott minden...

Owen

A két kamasz nem tévedett. A férfi rémálomból rémálomba csöppent, amióta csak lehunyta a szemét és bármennyire is akart, de nem tudott felkelni. Mint minden lidércnyomás a mostani is egy gomolygó köddel kezdődött, amiből szép lassan kirajzolódott egy ház. Owen lába alatt arany búzakalászok jelentek meg. Nyár volt és napsütés, a sugarak melegét szinte érezte. A férfi még mindig barna ingjét és fekete bő nadrágját viselte, csak a még nem összehányt és vérezett verziójukat. Nem érzett fájdalmat sem, pokoli ürességet. Nem...ebbe az álomba tisztán akart megtérni.

Egy domboldalon álldogált és lent a kis völgyben apja integetett neki. Megdörzsölte hunyorgó szemét, hogy megbizonyosodjon róla, jól látja-e. Úgy nézett ki, mint amikor Owen utoljára látta, még kis korában. Az álomban szereplő férfi elindult a kis ház felé és intett fiának, hogy kövesse. Amikor Owen utolérte és közelebbről is megnézhette apja arcát, az teljesen torzult volt. Egyik szeméből vér csorgott, és arcáról a hús cafatokban lógott le. Hirtelen a nap eltűnt és viharfelhők gyülekeztek az égen. A házból kijött anyja is, hasonló állapotban. Könnyfakasztó volt szüleire így ránéznie a férfinak. Apja egyszer csak megszólal.

-Hogy tehetted ez velünk? -kérdezte a fóbuszokhoz hasonló eltorzult hangon.

-Mit? -kérdezett vissza rémülten és egyre csak szaporábban vert a szíve. -Ezt nem én csináltam veletek...anya... -tekintetét kapkodta a két ember között egyre kétségbeesetten mire azok közeledni kezdtek hozzá. Karjait védekezve feje elé emelte és becsukta szemét, összeszorított foggal várva a következőket.

Egyszer csak szertefoszlott a köd és Owen elkezdett futni, ahogy csak a lába bírta. Próbált elmenekülni saját félelmei elől, de nem sikerült. Ezúttal két fiú rajzolódott ki előtte. A szürke homokos, hosszú fűvel itt-ott benőtt tengerparton sétáltak, a hullámok és sirályok hangja szinte elnyomta az övéket. Owen azonnal felismerte a két fiút. Isaac és ő voltak azok. Kézen fogva sétáltak. A férfi, ahogy közeledett hozzájuk, ők továbbra sem vették észre. Aztán Isaac fiatal hasonmása csak úgy átsétált rajta.

Ez egy emlék. Nem tudja figyelmeztetni őket. Kénytelen volt végig nézni a fejleményeket. Kénytelen volt végig nézni egy olyan emléket, aminek a létezését is el akarta felejteni. Tizennyolc évesek voltak, amikor ez történt. Mind a ketten nagyon mások voltak még ekkor. Isaac is mosolygott. Ő pedig nem volt halott legbelül. Helyette mosolygott, a gyerekkor felhőtlen tudatlanságától, nemkülönben a földhajlító. Azonban neki szemében néha mégis aggodalom bukkant és rendre elengedte a mellette sétáló kamasz Owen kezét, aki akkor még csak testére simuló ruhákat hordott. Vékonysága így nagyon feltűnő volt. Válláig érő ősz hajszálakkal dúsított haját a szemébe és gyönyörű arcába fújta a szél. Semmilyen sebesülés nem volt még arcán. Vágyakozva nézte a mellette gyalogló Isaacet, kis mosoly bujkált szája sarkában.

-Mi a baj? -hangja ugyanolyan halk volt, mint napjaikban.

-Rossz ötlet volt idejönni kettesben.

-Egy árva lélek sincs itt! -nevette el magát az aranyszemű fiú. -De ezt te is érzed...-lepillantott a homokra, majd vissza rá. -És ha lenne is szarnának ránk. -nyugtatgatta nem sok sikerrel. Csak annyit sikerült elérnie, hogy a fiú ismét megfogja a kezét. De neki ez is elég volt. Tökéletes volt, élete legromantikusabb pillanatai.

A rémálomba ragadt Owen csak nézte fiatal mását, annak boldog mosolyát és szemének halvány csillogását. Szíve összeszorult. Emlékezett erre a napra, képe tisztán égett fotografikus memóriájában, s bár ezt a lidércnyomást mesterien eltorzították a nagyobb erők, ő emlékezett rá: ekkor volt utoljára igazán boldog.