A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

A New Yorki elemhasználók Bázisa egy késői órában

Haruki

Estére értek a bázisra. Haruki az egész napját édesapja győzködésére szentelte. Atsushiból hirtelen, kénytelen kelletlen ugyanis előbújt a szigor és makacsság, egy makacs embert meggyőzni pedig -főleg, ha az úgy kötötte az ebet a karóhoz, mint ő- igencsak nehezen sikeredett.

Végül azt a régen bevált technikát alkalmazta, amivel az apja korábban tizenhárom alkalommal rávette a költözésre. Fogta, összepakolta a holmijait és meghajolt előtte, mintha életre szóló búcsút intene neki, majd kilépett a küszöbön. Természetesen a férfi még azelőtt megállította, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót. Bosszankodva összeszedte a legfontosabb holmijait és még mindig puffogva, magában erősen káromkodva tartott vele végül. Egész úton csak magában morgott, látszólag igencsak érzékenyen érintette, hogy vereséget szenvedett saját harcterületén. Haruki nem tudta eldönteni, hogy most mitől kacagjon annyira, de határozottan nagyon szórakoztatónak találta a helyzetet.

Bezzeg most azt sem tudta hova nézzen, Atsushi leesett állal bámulta a helyet, ahol fia ideje nagy részét töltötte. Kissé zavarba esett. Megbökötte Haruki vállát.

-Szóval itt élnek az elemhasználók? -eme kérdés és eme szó különösen idegen volt az ő ajkain.

Haruki elmosolyodott, szemében furcsa fajta, ritkán látott lágyság és meghatottság csillant. Az igazat megvallva már alig várta, hogy mindent megmutasson az apjának. Már a nagyját el is tervezte. Körbevezeti majd, de csak olyan lazán, hogy ne tűnjön fel a férfinak, mennyire izgatott is valójában, mutat pár gyakorlatot neki a kék tatamin, kiteszik a saját, otthonról hozott bögréiket és majd közösen rendezkednek be a szobájukba. Kissé talán álomszerűnek is hatott ez az egész helyzet. Kétség sem fért hozzá, hogy ő maga elemhasználó volt, és bevallatlanul még ezeket a különös embereket is kezdte elfogadni, mind saját vére, saját népe, mégis az, hogy Atsushi is köztük fog majd élni, vele együtt és az elemhasználókkal együtt mindent a latba nyomott. Talán a családot is elfogadja így majd, aminek a tagja lett.

Isabell, Joel húga teljesen kész volt a sok újdonságtól és boldogan futkározott a szőnyegek között.

Oh...nos, igen...egy másik kérdéses pont...

De végül is Isaac semmivel sem mondta ki, hogy csak az apját hozhatja, nem igaz? Ebben az egy, kényes esetben úgy gondolta, amennyiben a rémes következmények előfordulnának, jobb később elnézést kérni, mint korábban engedélyt. Joel szülei megint elmentek az országból így csak ketten jöttek.
Haruki nem bírta volna elviselni azt a tudatot, hogy barátja veszélyben van, ezért őt is magával hozta. Elvégre korábban a földhajlító azt mondta, veszélyben lehetnek a szeretteikkel együtt? Ő szerette Joelt...Érdekes beszélgetés volt, az egyszer már biztos...legalább annyira izgult, mintha megkérte volna a kezét a másiknak. De végül a fiú rábólintott. Mintha még boldog is lett volna, bolond szerelmes kamasz módjára. Joel nem vitte túlzásba a pakolást. Iskolatáskájába bepakolt mindent és ezen kívül korcsolyapárját hozta csak magával. Isabell nagy rózsaszín gurulós hátizsákot húzott maga után és bátyjára bízta azt, hogy „felfedezhesse a hatalmas épületet".

Nagy volt a nyüzsgés odabent. Az elemi energia pedig szédítő, kábító drogként csapta agyon, mikor beléptek a méregzöld ajtón. A csatából megmaradt elemhasználók is ott voltak és a földhajlítók újabb elválasztó falakat emeltek, hogy legyen mindenkinek helye. Néhol gyereksírás hallatszódott, Atsushi szinte rögtön beszélgetésbe elegyedett egy tűz hajlító férfival. A fiú nem lepődött meg ezen. Isaac és Owen, házigazdákhoz illően ott segítettek, ahol csak tudtak. Owent körbeállták az emberek, bár ez sem volt annyira meghökkentő egy látványosság. Az elemét vesztett nagymester volt ő, hát persze, hogy mindenki a kegyeibe akart férkőzni.