A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Legmélyebb lélegzet

Másnap reggel Brooklyn egy spártai kiképzőtiszthez hasonlóan keltette barátját, aki félálomban követte őt a ház előtti tisztásra. Hajnali hat óra lehetett a nap sugarai már éppen, hogy mutogatták magukat. Leheletük látszott a levegőben, sőt a fű a talpuk alatt zúzmarás is volt. A lány hihetetlenül lelkesen vágott bele ebbe az „oktatás" dologba pufikabátjában, ő viszont nem volt más lehetetlenül kimerültnél és bosszúsnál. Enyhén félőnél. Elősző éjszaka nem aludt semmit sem, hol a plafont bámulta, hol énekelgetett, megpróbált tűzhajlítani, de ereje mintha inaktívvá változott volna a műtét után, ez a fajta gyakorlás teljesen sikertelennek bizonyult. Történeteket költött magában majd annyira elfáradt a semmittevésben, hogy elmerült álmai háborgó óceánjában és egészen addig fel sem bukkant a hullámok között, míg ébresztője meg nem szólalt három óra alvás múlva.
Hideg volt odakint, ősz vége, de ő nem fázott, a rend kedvéért magára vett egy pulóvert teljesen fölöslegesen, így állt ott Brooklyn előtt.

A lány rettegett titkon. Teljesen tanácstalan volt, igyekezett mégis mindent leplezni és magabiztosságot erőltetni magára. -Szóval...mesélj magatokról valamit! -kérte körülbelül 3 méter távolságot tartva a fiútól. -Csak hogy tisztában legyek mivel is kell dolgoznunk. -Úgy beszélt mintha már csinált volna ilyet korábban, mintha tökéletesen tisztában lenne magával és a fiúval, de talán az egész világgal kapcsolatban, pedig ezzel hamisabb képet nem is festhetett volna elé. Nulla tapasztalata volt, igazából csak remélni tudta, hogy Harukinak nem tűnik fel, hogy mennyire tanácstalan ő maga is.

Komolyan zavarba jött, elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy mit kéne mondania. A tűzhajlítás az utóbbi időben olyan természetesnek hatott számára, hogy szinte lehetetlenségnek tartotta szavakba is beleönteni azt a hatalmat, amit minden egyes alkalommal érzett. Mikor nagyjából összeszedte gondolatait dadogva és értelmetlenül beszélni kezdett. -öhm...-ki tudja, talán most lehetősége akadt visszavágnia Yootónak is. Szemében fény csillant. -van egy hang a fejemben, aki szinte folyamatosan arról beszél, hogy amit teszek azt rosszul teszem és ő máshogy csinálná és akármennyit is gyakoroltam egy hónapon keresztül, van úgy hogy egyszerűen csak el kezd hisztizni és kigyullad valami a szobámban. -direkt fogalmazott ilyen könyörtelenül, mert azt remélte, hogy minden boldogságának elrontója, Yootó, a tűz izé aki a képzeletében lakik is meghallja majd szavait.
Így is lett. Hamarosan visszaszólt neki. Ő határozottan ügyesebben haragudott bárkire, mint a fiú, hangja szánakozó és dühös volt, nevetségbe tocsogó, kifejezetten tehetséges. -jaj, de durcás vagy ma! -úgy beszélt, mintha csak egy óvodás gyereket kellett volna leszidnia. Talán annak is kezelte „társát". -Alacsony ütések ezek Haruki, tök jó fej vagyok! Megbántod az érzéseimet!
-Kiderült, hogy ez a hang testet is öltött. -folytatta, igyekezett figyelmen kívül hagyni a tűz izét.
-Olyan, mint én csak a bőre helyén tűz ég. -fejezte be.

-Hah. -tette csípőre kezeit elmélázva. -És te is egy ilyen feketeségbe zuhansz?
Sötétség...nem volt ott semmi más csak sötétség, ezért nem tudta volna máshogy nevezni. Akkoriban, mikor felfedezte erejét minden éjszaka, álmai helyett arra a helyre került. Mikor pedig megtette mindig csak sírt. Rettegett. Kiabált, segítségért kiáltozott fiatal hangján, abban a dinoszauruszos pizsamájában, de mégsem jött érte senki. Azt a feketeséget tekintette minden rossz forrásának, minden fájdalom és kétely otthonának. Traumái otthonának. De már hosszú évek óta nem járt ott.

Haruki megdermedt először. Habozott, nem akart felelni. Nem azért nem nem bízott volna meg a lányban, nem...egyszerűen ezek a sebek túlságosan is mélyek voltak ahhoz, hogy ilyen könnyedén letéphesse róluk a ragtapaszt. Kis idő habozás múlva így szólt mégis. -Igen. -erre soha többé nem akart visszaemlékezni. Görcsbe rándult a gyomra akárhányszor csak arra a helyre kellett gondolnia.