A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Otthon

A szünete további részét otthon töltötte az apjával. Szeretett így vele lenni, nem nagyon csináltak semmit sem igazából csak egymás mellett olvasgattak, saját könyveikbe mélyedve a nappaliban akár órákon keresztül. Haruki ilyenkor mindig édesapja légzését hallgatta és folyton háborgó lelke megnyugodó félbe szállt. Az utóbbi időben érzékszervei felélesedtek. Talán a tüzes képességének volt köszönhető végeredményben ez is, de hallotta Atsushi szívdobogását is, holott apja méterekkel arrébb üldögélt abban a sárga ocsmány foltozott foteljában. Badumm-badumm, badumm-badumm...titi ta titi ta. Ez volt a lehető legmegnyugtatóbb hang, amit valaha is hallott.
Sok mindenről beszéltek ezalatt a rövid idő alatt, hisz az utóbbi hetekben Atsushit -de talán mindkettőjüket- lefoglalta a városba való beilleszkedés és sok minden kimaradt. Haruki nagyon boldog volt, hogy végre biztonságban és otthon tudhatja édesapját. Akármennyire is titkolta ezeket az érzéseket -féltve kamasz lelke becsületét-, de nagyon hiányzott már neki mindez. Az otthona hiányzott neki. Atsushi.
Sokszor érzelmessé változott ezalatt a pár nap alatt, nem is értette magát miért. Furcsa változásokon ment keresztül akkor mindene, teste, elméje, de ezek szerint a lelke is. Néha csak teljesen indokolatlanul feltápászkodott a kanapéról odament apjához és megölelgette. Nem nagyon mondott semmit ilyenkor csak megtette és visszatotyogott helyére, könyvéhez mintha mi sem történt volna. Atsushi elbűvölten és meghökkenve mosolygott ilyenkor, néha még motyogott is valamit orra alá japánul, amit Haruki nem hallhatott pontosan.

Szinte minden harmadik percben színt akart vallani neki képességéről. Fel-felpillantott saját kezeibe tartott -ezúttal fantasy regény- lapjairól, elnézte Atsushit, ahogy látszólag egy teljesen másik dimmenzióba tartózkodik lelke, szemei folyamatosan remegnek, ugrálnak, ahogy egyik sorról a másikra ér, majd szóra nyitotta száját, amin hang már nem jött ki.
Mit mondana ugyan? Hogy vezetné fel ezt a beszélgetést egyáltalán? Eleinte csak elé akart állni, a ténnyel miszerint egy természeti elemet képes az irányítása alá vonni csupán érzelmei és gondolatai szabályozásával, de szinte abban a pillanatban, hogy eme képet megalkotta magában el is törölte, hisz rájött, hogy egy ilyen fajta vallomás sosem lehet ilyen egyszerű.

Aztán nem sokkal később eszébe jutott Joel. És a gyász lassacskán mégis könyörtelen hódítóként kitöltötte a napjait. Mivel az idő odakint egyre rosszabb lett, nemcsakhidegebb lett az idő, de a napsütéses órák száma is lecsökkent. Eső és szél.Haruki ez időben sokat gondolkodott Joelen és az űrön, amit maga után hagyott.A fiút annyira lefoglalta a Brooklynnal való utazás és minden más, ami asötétségben történt, hogy volt barátja hiánya csak most, az otthonülős napokontűnt fel neki igazán. Akárhova nézett csak őt látta és minden második percbenelfogta az érzés, hogy rá kéne írnia. Ilyenkor csak tartotta a kezében atelefont és akármilyen betűt is írt le, a végeredményt úgysem küldte el. Rosszul érezte magát emiatt, kedd éjszaka még sírt is. Szíve fájt, bár ezt nem ismerte volna be maga előtt sem szívesen. Úgy érezte nem kapta meg a helyes, méltó lezárását kapcsolatuknak -nem mintha ezt akarta volna, éppen ellenkezőleg-, hanem Joel csak úgy kezelte kettőjüket mint egy résnyire nyitott ajtót, ez pedig titkon még fel is háborította.
Szomorú volt. Az a fiú mindent jelentett neki összességében, ezt a fogalmat vele kötötte össze elméjében. Mindent. És most mégis elvesztette.

Aztán lassacskán elérkezett az ősziszünet vége. Még lezárásául Atsushival elmentek egyszer étterembe enni -ezek az alkalmat mindig nagyon különlegesek voltak, nem hétköznapiak. Mióta csak a fiú az eszét tudta, nagyon szerényen és szegényesen éltek. Atsushi egyedül nevelte és tartotta el őt egy fizetésből pedig csak ezt az életszínvonalat tudta nyújtani és biztosítani kétszemélyes családjuknak. Amikor megengedhették maguknak az éttermi étkezést az mindig ünnepélynek tekintették.

Szerzői jegyzet:

Ez a fejezet kicsit rövidre sikeredett, de átnézve a kéziratot rengeteg mondatot kitöröltem és vagy átírtam benne. Igazából eredetileg mindezt az előző fejezet végéhez terveztem illeszteni, de ahhoz már úgy gondoltam nem illik, ugyanez történt a következő fejezet esetében is, szóval szegény bekezdések csak maradtak így egyedül... :)

Köszönöm, hogy elolvastad mindenesetre!