A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Utolsó lehetőség

Talán fél óra sem telt el, mire berontottak a rendőrségre. Mindenki harcképes állapotban volt. Mármint...amennyire csak ez lehetséges volt. A többi hajlító új harci öltözéket kapott védelem gyanánt, amennyiben berozsdásodott erejük nem lenne elég. A súlyos és durva, ellenálló anyagok most nehéz védelemként nehezedtek valamennyiójuk mellkasára.
Isaac is félt ahogy beléptek a kiürült, kihalt rendőrőrsre. Félhomály uralkodott a halban, a Hold félkövér valójában világította be az elhagyatott épületet. Isaac körbenézett, intve a többieket csendre és mozdulatlanságra. Furcsa jelenséget pillantott meg maga előtt, ezüstösen csillogni az öreg követen. A padlón már eleve foltokban vér terült el. Vajon ez Owené? -szíve összeszorult a félelemtől, szeme megrebbent, el akarta vezetni tekintetét a vörös tócsáról, de az nem eresztette. Talán máris elkéstek volna? Nem...az nem lehet...megérezné, ha a levegőhajlító már nem lenne többé ezen a világon, ahhoz éppen elég erős a kötelékük. Ugye elég erős hozzá?
Hátranézett társaira. Azok szinte visszafojtott lélegzettel nézték a padlót, ugyanazt a pocsolyát, amelyiket ő is eddig. Pattanásig feszültek a szálak a levegőben. A csapat egy része, a tűz erejével bíró férfiak és nők adták a fényt az akcióhoz. Másoknak víz és földdarabkák lebegtek a tenyerében és a levegőhajlítók megfeszültek, ezzel jelezve, hogy bármikor képesek támadni. De a helyszínen látszólag senki nem volt rajtuk kívül. És volt még egy zavaró tényező. Valami nem stimmel. -morogta Isaac belső hangja. -Túl nagy a csönd.

Tudom, én is érzem... -idegesen pásztázta a helyet, egyre csak aggodalmasabban, ahonnan számos lépcső és folyosó nyílt. Nem régen még az igazságszolgáltatásnak adott otthont, egy szürke kis asztalon még ott voltak a prospektusokat tároló dobozkák, de már nem több bűn és szenny, vadállatok gyülekezőhelyénél.

A fóbuszok közelében sosincs csönd...Amint ezt kimondta fullasztó füst áradt be a halba. A levegőhajlítók rögtön próbatétel elé álltak. Burkot képeztek az emberek köré. Páran felsikoltottak félelmükben, Isaac szíve kétszer olyan erősen kezdett dobogni miután kihagyott egy ütemet. Mindenki idegesen tekintett körbe várva az ellenség felbukkanását, de a füst sárga színétől nem láttak semmit. Mustárgáz? Mustárgáz lenne? Miért támadnának a fóbuszok mustárgázzal, miért váltak ilyen kifinomult gyilkosokká? Ha jól gondolja mindannyian meghalnak a következő percekben.

-Van ott valami! -kiáltott egy ember és belemutatott a sötétbe. Hirtelen pisztolylövés dördült. Célba is ért. A kikiáltó teste ernyedten a földre dőlt. Meghalt. Hamarosan körülötte is vörös vértócsa terült el. Pánik támadt.

Na jó, erről kurvára nem volt szó! -esett kétségbe Isaac is. Sok idő telt már el azóta, hogy erejüket harcban használják és nem azért, hogy megússzák a hétvégi fűnyírást vagy a tea felmelegítését. Ezt követően pillanatok alatt megszűnt a levegőburok, mert a fentartóit vagy kilőtték a fóbuszok a mérgező ködben megbújva, vagy megsebesítették őket. Mindenki magát védte. Isaac innen tudta, hogy elvesztek. A füsttől mindenki elkezdett köhögni és fulladozni. Sokan elájultak és Isaac volt az utolsók egyike, akik még talpon maradtak. Egy fekete maszkot viselő, kecses nőt látott utoljára, mielőtt elsötétült volna a világ előtte. Elvesztették a harcot méghozzá úgy, hogy az ellenségnek meg sem kellett erőltetnie magát. Szánalmas.

***

Haruki

Nem telhetett el sok idő mióta a felnőttek elindultak. Brooklyn és Haruki maradt csak egyedül a bázison. A lány idegesen és dühösen egy flakonnyi vizet táncoltatott a levegőben, Haruki pedig gondolataiba mélyedve hanyatt feküdt a kék matracon. Mintha az idő is megállt volna ebben a hatalmas épületben most. Olyan furcsa volt. Teljes csönd uralkodott, csak Brooklyn káromkodott néha hangosan. Haruki egyre csak a sötét semmin agyalt és azon a szörnyetegen. Olyan rémesen vágyott rá, hogy megérinthesse ismét. Még mindig éreztea a homlokába nyilaló erős kínt és semmihez sem hasonlítható fájdalmat mégis...mégis mindezt hajlandó lett volna félretenni. Félre akarta tenni. Különlegesnek tartotta azt a lényt, mi minden bizonnyal szívesen felfalta volna lelkét és lakmározott volna utána testéből előszeretettel. Azok a szemek...azok a rikítórózsaszín szemek. Újra beléjük akart nézni. Lélegzetvisszafojtva igyekezett visszaidézni az órákkal korábban tapasztalt látványt, miközben egyre csak a plafonról alá lógó lámpákba bambult retinája kiégetésének nemes céljának elérése folytán.