A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Hogyha cigiznék, most biztos jól rá gyújtanék

Január

Még mindig gyászolta a téliszünetét. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy mindaz rettenet vagy éppenséggel fantasztikus és békés idő ilyen hamar tovaszállt, hogy az iskola és kötelességei, a stressz és a félelem visszaráncigálhassák őt a valóságba. A szünete hol jó volt, hol borzalmas. Megtudta az igazságot édesanyja eltűnéséről és jelenlegi állapotáról és ezek után úgy nézett bele édesapja szemébe, hogy nem közölte vele élete egyetlen szerelmének -s az ő édesanyjának- szövevényes eltűnésének és további életének igazságát. Akármennyire is igyekezett elfojtani, a bűntudat ott motoszkált benne, hol kisebb hol nagyobb rétegeit meghódítva a lelkének. Atsushi sosem fogja megtudni az igazságot ugyanis.

Ettől függetlenül azonban nem minden pillanata volt katasztrofális az elmúlt másfél hétnek. Atsushi karácsonyfát díszített mikor ő hazaért aznap, azon a végzetes napon és az ő szíve megszakadt a szeretettől. Mintha apjának tényleg szánt szándéka lett volna meghitt karácsonyi ünnepet teremteni kettőjüknek, ami sosem adatott meg igazából eddig. Ettek és újévkor koccintottak, a maguk szegényes költségvetésükből gazdálkodva megajándékozták egymást szentestén. Minden olyan jó volt. Olyan puha. Kék. Kellemes. Sosem akarta volna elengedni azt az érzést, azt a biztonságot és teljességet, ami az apja jelenlétében fogta el.
Most azonban mégis kénytelen volt rá. Hiszen hétfő volt. Az idő odakint hideg és borongós, rendkívül undorító, az utak latyakosak és csúszósak, ő pedig elaludt. Telefonja a közelmúltban ért fóbusztámadás után teljesen meg volt bolondulva, ő pedig egyre gyászosabban könyvelte el magában, hogy tönkrement régi készüléke.
Atsushi keltette hát fel, mikor tudatosult benne, hogy fia nem totyogott ki a megszokott időpontban szobájából és fél órás késést kellett behoznia tíz perc alatt. Nem mosakodott reggel, haja kócos volt és ápolatlan, szemei csillogása pedig még mindig arra adtak gyanús okokat, hogy tulajdonosuk még mindig nem tért vissza száz százalékosan az álmok birodalmából. Ez sosem volt jellemző rá, de még tolltartóját is otthon hagyta és szokásos ing-farmernadrág kombinációja helyett macinaciban és öreg karatés melegítőfelsőjében esett be az iskola méltán híres, ugyanakkor rettegett kapuin.

Az első órán is csak teste volt jelen, aminek folytán szinte elviselhetetlen bűntudata támadt. Mikor kicsöngettek és lépteit szekrénye felé irányította még mindig örlődött magában, ugyanakkor a fém bútorzat mellett a megannyi diák forgalmában megpillantott egy ismerős alakot és elfelejtett a rossz dolgokra fókuszálni, többek között arra, milyen haszontalannak is érezte magát korábban.

Brooklyn dőlt a falnak, pontosan az ő szekrénye mellé, biztos már régóta várakozott rá. Aprócska, lila borítójú könyvecskét olvasott, szemei rebegtek ahogy táncot jártak a sorok között. A lány mint mindig, most is kifogástalanul nézett ki -nem úgy mint ő- csupa színesbe öltözött, szivárványszínű kötött pulcsit viselt, fekete nadrággal és tarka sapkával, amit Haruki még sosem látott rajta, valamint nem is nagyon tudta hova tenni, hogy barátnője miért viseli a kintre való kiegészítőt az iskola fűtött épületében. Brooklyn khakizöld iskolatáskája a vállán feszült, rajta meg-megcsillant az a temérdek mennyiségű kitűző is, amiből nem egyet ő maga csinált. Mikor a fiú odaért hozzá egy szia féleséget hümmögött neki, mire barátnője azonnal felkapta rá fejét. Nagyon szép volt az arca, kék és fehér tussal sminkelte ki magát, a festékek szinte világítottak barna bőrén. Haruki meg akarta volna dicsérni, de a lány amint felnézett rá elfintorodott és megelőzte minden szavát. -Uh, hol voltál, hogy ennyire kiütötted magad? -kérdezte aggodalmasan, miközben összehajtotta a könyvecskét kezében.

Meghökkenve vonta fel szemöldökét elnevetve magát. -Pardon?

-Úgy nézel ki, mint aki most jött el az AA gyűlésről. -Brooklyn nagyon szókimondó és őszinte lány volt, ez azonban nem mindig simogatta önbecsülését. Szavaira egyébként a fiú nem reagált semmit, csak kinyitotta szekrényét és a lehető legeltúlzottabb, sértődöttebb mozdulatokkal belehányta irodalomfüzetét. Mikor visszafordult barátnőjéhez annak kezében már ott díszelgett az a bizonyos kávés termosz, táskája a földön hevert. -Tessék. -nyújtotta át neki kérdés nélkül a poharat, mire hálásan fogadta el.