A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Másnap

Január

Másnap reggel olyan kilenc-tíz óra körül kezdte nyitogatni szemeit a napfény tűzésére. Vagyis a világosságra, mert kint tejszínű volt az ég. Rettenetes fejfájás hasított belé, amint magához tért és hányinger kerülgette könyörtelenül. Ő megdörzsölte a szemeit és hunyorogva körülnézett, nagy nehezen felült az ágyban. Hm...milyen különös...-elmélkedett magában amennyire csak tompa elméje engedte, mikor körülnézett, annyira másnapos volt, hogy azt szinte már főbűnnek is lehetett volna nyilvánítani, nem ért el hozzá a pánik egyelőre. Egy idegen szobában tért magához, az ágyban feküdt kellemes illatú, puha és nehéz paplanok habjai között. A helység igazán apró volt, bár a sajátjánál nem kisebb, csupán sokkalta zsúfoltabb. Íróasztalt látott az ablak elé tolva, rajta hatalmas kupleráj uralkodott, gyűrött lapok és szerteszét szórt ceruzák garmada adta az összképet. A másik oldalon sötétkék, díszes és faragott, kifejezetten gyönyörű szekrény volt elhelyezve, körülötte polcokon könyvek sokasága roskadozott. Ez neki nagyon kellemes, megnyugtató látványt nyújtott, szerette ha egy szobában sok volt a könyv. Mintha a fejfájása is enyhült volna, de ekkor meglátta az asztalhoz közel tolt széken saját, ismerős ruhadarabjait -igen, kétségtelenül az összes oda volt felsorakoztatva, vagy éppen csak hányva- szíve nagyot dobbant a rémülettől. Fejébe újabb migrén lüktető fájdalma nyílalt, ahogy eluralkodott rajta a pánik.

Nem sokat remélve, lenézett a takaró alá, de azonnal vissza is eresztette magára az anyagot. Tehát mezítelenül kelt fel egy idegen szobában és nem emlékezett semmire...mégis hogy a fenébe lenne ez lehetséges?!

Zavarba-ejtőbbnél zavarba-ejtőbb, kellemetlenebbnél kellemetlenebb és félelmet keltő kérdések kezdtek cikázni hasogató fejében és szívdobogása már annyira felgyorsult a rettegéstől, hogy komoly kockázatot látott arra, hogy kicsi szervecskéje menten kiszakítja mellkasát és örökre elmenekül tőle, hogy ne kelljen többé ilyesfajta szégyenben élnie.

Haruki próbált visszaemlékezni a tegnapra, de mégsem fejtette meg hogyan került oda. Eszébe jutott, hogy Noah megcsókolta Brooklynt, meg hogy a lány kisminkelte. Hogy Kiki erekciókkal poénkodott vele, minden bizonnyal teljesen részeg és illuminált állapotban lebegve. Hogy az erkélyen cigarettázni akart, talán meghódítani az egész világot, és eszébe jutott neki az a régi Carson Coma szám...Joel. -eszmélt fel. Joel megcsókolta őt az erkélyen. Joel... Mintha áram csapott volna belé felpattant, de megszédült. Majdnem visszazuhant az ágyra, de nagy nehezen mégis összeszedte magát, felkapta cuccait és szinte rohanva, botladozva kiment a szobából, maga sem tudta miért menekült olyan nagy elánnal, hisz nem is akart különösebben eltűnni ebből az elragadó kis helységből.
Nagy nehezen magára erőszakolta a nadrágját és már vállaira terítette ingjét is -ez pont elég lesz ahhoz, hogy gyorsan elfuthasson innen- és már indulni is készült, de szemei megakadtak az asztalon lévő rajzokon. Ő pedig meghökkent. Elképesztőek voltak, mintha a világ legtehetségesebb művész embereinek álmai lettek volna a kis cetliken, vagy nagyobb papírlapokon. Főleg grafittal készültek, de voltak köztük színesek is és mintha az alkotójuk csak úgy odafirkantotta volna őket, mintha csak semmis firkák lettek volna, igen...Haruki művelt volt mindenféle művészeti ágból édesapja révén, de ilyesfajta tehetséget még a leghíresebb kiállítótermekben sem látott. A papíron, nem látszottak radírozás nyomai, csak a magabiztosság. Gyönyörködve állt fölöttük. Aztán egyszer csak valaki benyitott. Egy idős, már nyugdíjas éveiben járó nénike volt.

Meghökkent, nem lépte át a küszöböt, csak állt ott kissé kikerekedett szemekkel. -Oho, hoppácska...-szólt és ledermedt az ajtóban. Csak úgy pislogott és megbabonázva végig mérte a fiút, aki félmeztelenül állt a szobában. Haruki a másnaposság rontásának köszönhetően aprócska fáziskéséssel, de megijedt és ő is végignézett magán, majd összehúzta mellkasa előtt felsőjét, bár erre az ő esetében semmi szükség nem volt.