A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Három személyiség, két felhőkarcoló és egy csók

Brooklyn

Brooklyn lent ült még mindig az asztalnál. Már későre járt, mindenki aludni tért, Harukit akkor látta legutóbb, amikor véletlenül benyitott hozzájuk. Éppen apjának mesélte a történteket és a lány nem akarta őket megzavarni. Egyedül maradt hát érzéseivel. Ez veszélyes volt. Mindig is veszélyesnek tartotta önnön érzéseit, azok általában meggondolatlan dolgokra ösztönözték. Mikor legutóbb egyedül maradt az érzéseivel leborotválta a haját és összeomlott.

Most azonban mozdulni sem volt kedve. A Bázis magas plafonját bámulta már hosszú, hosszú percek óta, olyan sok ideje, hogy szemei is szikrákat vetettek lassan, de az a hőn állított lyuk még mindig nem égett bele a mennyezetbe. A lány ekkor még csak nem is tudta, hányan feküdtek korábban ott a helyén és hányan akartak ugyanolyan lyukat égetni a falba, sikertelenül. 

Axel jött le a csigalépcsőn. Halk volt és tökéletes, mint mindig, ő nem is vette észre őt, egészen addig, míg a fiú le nem huppant mellé a tatamira. Természetesen ő is értesült a történtekről. Vele háttal sikerült letennie magát, hogy egymásnak dőlhessenek, Brooklyn beleborzongott az érzésbe, olyan szokatlan volt: nem kellett nagyon ellen tartania, mert a fiú képessége miatt nagyon könnyű volt. Olyan illat áradt belőle, amilyet csak a magas sípályákon lehet érezni. Kellemes, tiszta illat, a szabadság jegyei, zseniális...
Brooklyn ebben az egy pillanatban akart maradni örökkön örökké, Axel illatával és természetesen hideg hátának érintésével, ugyanis a fiú megakadályozta, hogy felnézzen az égre. Hogy felnézzen az égre és lássa: újabb galaxis halt szörnyet benne pillanatok alatt. 

Egy ideig csöndben ültek egymás mellett, aztán Axel már nem bírta tovább ezt a síri hangulatot. -Te régebb óta ismered, ez biztos nagyon nehéz lehet neked. -Brooklynt meglepte ez a mondat. Axel nem ilyen volt. A hozzá fűződő barátsága eddig mindig csak csipkelődésre és komolytalankodásra alapult, semmi bánat, semmi gyász, csak nevetés -talán ezért is vonzódott a fiúhoz-, nem volt hozzászokva a lelki területek feltérképezéséhez. Nem is akart róluk beszélni úgy egyáltalán. Éppen elég kockázatot jelentett, hogy Haruki ismeri minden titkát, nem akart kialakítani még egy hasonló szálat, akármennyire is kedvelte Axelt.

Nem is tudta, hogy a következő kérdésével nyitja meg a lelki kapukat úgy igazán. -Miért hívott Aaron Cali-nak? -tette fel hát inkább a kérdést, ami már hetek óta a fejében járt. Axel nagyot sóhajtott, először nem is akart válaszolni, de végig gondolta, mit is jelent neki a lány és végül mégis szóra nyitotta száját.

-Hallottál már a disszociatív személyiségzavarról? -kérdezett vissza. Még mindig egymás hátának dőlve beszélgettek, a vízhajlító nem láthatta arckifejezését.

-Igen.

-Tizenhárom éves koromban diagnosztizáltak. Hárman vagyunk. Cali az egyik alteregóm.  -végre szembefordult a lánnyal, de egyelőre nem vállalta vele a szemkontaktust. -Sajnálom, hogy egyáltalán találkoztál vele...Ő egy...-a megfelelő szavakat kereste, minden bizonnyal a partiképes megfogalmazás érdekében. -nehéz jellem...Én Aziz vagyok. -most végre tekintetét is felvállalta. Brooklyn ugyanazt a felnőtt és érett nyugalmat látta a szemében, amit akkor is, amikor a fiú a testével védelmezte azon a bizonyos, végzetes éjszakán. Kezét nyújtotta neki, mosolyogva, mire pislogva viszonozta azt. Ilyet még nem érzett soha. -Az utóbbi napokban -kereste a megfelelő szavakat. -gyengélkedtünk. De már itt volt az ideje, hogy felébredjünk. Sajnálom, hogy eddig nem voltam itt. -szabadkozott szégyenkezve. 

Nem érdekelte most a magány, mi eddig rátelepedett napjaira. -Egy hetet aludtál?

-Csak nem voltam magamnál. Meg kellett büntetni Calit, amiért azt csinálta. -a hajós incidensre gondolt, Brooklyn értette is, nem kellett magyarázatot adni. Helyette csak elszörnyedt. Büntetés? Vajon mit jelenthet a szó, egy ilyen kontextusban? Hirtelen felmerült benne a rettenetes tudat, talán a levegőhajlító -vagy bármelyik alteregója- bántotta magát a méltó fenyítés érdekében.
Elkeseredett szóra nyitotta száját, de a másik megelőzte. -Jaj, nem kell aggódnod, már minden rendben van! -nevetett a lány elszörnyedésén. -Most egy ideig nem lesz vele bajunk...

-Te olvasó vagy? -érezte, ahogy Aziz az agyában és a lelkében olvasgat a szemkontaktuson keresztül. Úgy, mint ahogy azt Owen is tette azelőtt.

A fiú ahelyett, hogy válaszolt volna, csak egy búcsúmosolyt erőltetett magára és szemhéját hirtelen lecsukta, alatta látszott, ahogy szemgolyója nagy köröket tesz. Aztán újra kinyitotta, de tekintete teljesen megváltozott. -Szia Brooklyn...-vigyorgott, hanglejtése is más lett. Hangja is más lett. Korábban enyhe ausztrál akcentussal beszélt, ez most teljesen megszűnt, nyomát sem lehetett érezni.  -Axel vagyok. -segített egy kicsit a felismerésben.
Aztán megfogta a lány kezét és felhúzta görnyedt üléséből, majd elkezdte kirángatni az éjszakába. -Gyere! -nézett rá, vidáman.

-Hova megyünk? -kérdezte kicsit félve, mert eszébe jutott mi történt, amikor legutóbb kiszöktek.

-Csak gyere! -komiszan elmosolyodott, mire ez a lányra is ráragadt. Elfelejtette egy pillanatra a nyomasztó hangulatát és a sírást.

Metróztak, aztán a következő percekben már a belvárosban is voltak. Axel, mintha ez a világ legnormálisabb dolga lett volna, valahogy becsempészte magukat egy felhőkarcoló lépcsőházába. Irodaház volt, takarítók hallatszódtak a falakon át, de nem futottak össze senkivel sem. Felértek a rengeteg lépcső legtetejére, ahol egy EXIT felirattal ellátott ajtó volt a folyosó végén. Brooklyn lihegett, nem volt hozzászokva az elemhasználók sebességéhez, vagy pont egy levegőhajlító sebességéhez, akinek lábai még csak alig érték a talajt.  Axel türelmesen megvárta, amíg a lány kifújja magát, majd ismét megragadta kezét és egy széllökéssel kitörte az ajtót a helyéről. A kilátás gyönyörű volt, a napfelkelte már látszódott a Hudson folyón, lent az autók kis fénypontokká változtak. Kis hűvös szellő fújt, ami meg-meg mozdította tincseiket. Más felhőkarcolók szürke teteje is látszott.

-Készen állsz? -kérdezte izgatottan a fiú.

-Mármint mire? -értetlenkedett. Erre Axel teljes erejéből futni kezdtett, egyenesen az épület széle felé, Brooklynt is magával húzva. A lányban csak akkor tudatosult, mi is történik, amikor már nem érzett talajt a lába alatt. Sikított és kalimpált kezeivel és lábaival, haspólójába belekapott a szél. Kétségbeesetten nézett a szabadság érzésével megtelő Axelre. -Nehogy elengedj! -kiáltotta a fiú. Brooklyn alig hallotta szavait a fülében dübörgő pulzusa miatt.

Eddig az ugrás miatt felfelé suhantak, de abban a pillanatban, amikor a fiú kimondta a szavakat, zuhanni kezdtek. Nem olyan gyorsan, mint ahogy az természetes lenne. Axel megmozgatta a lábait, a levegőben rohant és Brooklyn újra a vaskos betonon állt. Átugrottak az előző épületről. Vagy harminc méter volt a két ház között! A lányt elöntötte az adrenalin. Megint sikított, de most az örömtől. Ugrálni kezdtett.

-Úristen! Mi volt ez?! -szívére szorította kezét, mert attól tartott különben az kiugrott volna a helyéről. Axel eddig ezüstösen világító szeme, most visszanyerte természetes színét. Látta, hogy a lány mennyire fel van dobva, Owennel való konyhai beszélgetései után megtanulta érezni az emberek szívdobogását. Brooklyné most nagyon dobogott. A lány arcát megsütötte a felkelő nap sugara, gesztenyebarna szemében pupillája kitágult. Axel most saját magán vette észre pulzusa zavargását. Ezután minden további nélkül közelebb lépett a lányhoz és megcsókolta.

Szerzői jegyzet: 

Háromszáz olvasás?! Micsoda?! Köszönöm szépen mindenkinek, ez számomra még mindig teljesen felfoghatatlan, nagyon sokat jelent!

Köszönöm, hogy elolvastad <3