A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Egy pár korcsolya és egy séta a folyóparton

Joellel megbeszéltek szombatra egy találkozót, így Haruki a hajfonás után hazament, de aludni nem aludt csak megszakításokkal pár percet. Egyébként a plafon megrögzött bámulása és kis tűzgömbökkel való zsonglőrködés sokkal jobb és érdekesebb elfoglaltságnak bizonyult, mint az alvás, ahol a gondolatai csak hangosabbak és hangosabbak lettek. Megvárta míg lemegy a Nap, de később úgy döntött érkeztét is megvárja szombat hajnalban.
Joel annyit mondott neki roppant titokzatosan és szinte elviselhetetlenül vonzón, hogy majd szombat reggel érte jön. A fiúnak felpattantak a szemei 5 órakkor így elkezdett készülődni. 15 percébe telt mindez hatalmas felfrissülés, pedig hajat mosott és vagy hatszor átcserélte ruháját. A következő másfél órában úgy döntött rendet rak a szobájában. Sosem volt olyan rendes, mint ahogy azt mindenki kinézte volna belőle vagy elvárta volna tőle, a szobájában általában egy ceruzát sem lehetett letenni sehova akkora kupleráj uralkodott, de mindez most hirtelen megváltozott. Még szekrényében is összehajtogatta holmijait. Letakarította asztalát. Minden igyekezete ellenére azonban ez szintén hamar megvolt így a hátra maradt időben Haruki csak járkált. Fel alá, néha ugrott is párat, mintha csak valami nagy futó vagy olimpikon lenne élete versenye előtt, szíve úgy dübörgött mellkasában, hogy félő volt ki is ugrik helyéről. Ezt a mocorgás dolgot annyira idegesen csinálta, hogy az alsó szomszéd Mrs. Cooper -aki egy házisárkány volt egyébként is, nemhogy szombat hajnali hat órakor- , választékos szókinccsel dörömbölt fel neki, ezzel is finoman jelezve számára a régi ház rossz hangszigetelését. Már bőven elmúlt nyolc óra, amikor felcsöngettek. A fiú sietve kinézett az ablakon, ahonnan a lendülettől majdnem ki is esett. Joel volt az, ébenfekete hajának hullámos tincsei azonnal felismerhetővé tették számára, ahogy ott toporgott lent az utcán, kezeit zsebre dugva.

Kirontott szobájából, miközben már egyébként zokniját és sapkáját is magára húzta. -HOZZÁM JÖTTEK! -kiáltott oda apjának, mielőtt az ajtót nyithatott volna, -aki mint minden reggel, most is olvasott kávéja mellett- mire már cipője felhúzásánál tartott.

-Hova mész? -fordította el kíváncsian fejét rá, barna szemeiben szépen csillantak meg a Nap sugarai, Haruki egy pillanatra megállította szaporán dobogó szívét és békére lelt ebben a pillanatban. Az apjának nagyon szép szemei voltak, folyamatosan csak értelemmel és kedvességgel, odaadó szeretettel teltek. Ilyenkor mindig olyan békések voltak, ilyenkor, mikor Atsushi még fáradt és bágyadt volt az alvástól és szemüvegét orrára biggyesztve olvasgatott, hogy a történetek kissé felpezsdítsék hangulatát.

Haruki elmosolyodott, külső szemszögekből teljesen indokolatlanul ugyan, de megtette. Majd felelt a kérdésre. -Még nem tudom... -miközben beszélt nyakába dobott egy sálat, hogy egy átlagos ember kinézetét keltse, arca pírbe borult.

-Akkor mi ilyen sietős? -pillantott fel a pinceszagú verseskötet lapjai közül.

-Joel...-nézett jelentőségteljesen Atsushira, nehogy meg kelljen magyaráznia megint kiről van szó. Atsushinak rettenetes volt a névmemóriája. -Elvisz engem helyekre, de azt nem mondja el hova. Mostanában jóban lettünk az iskolában egymásra köszönünk. -hazudta.

-Örülök, hogy így megtaláltad az embereket ebben a városban. Nem azért, de jól választottam... -büszkén nézett fiára. Megint csöngettek és Haruki még egyszer utoljára ránézve egy integetést is megkockáztatva felé sietve kirohant a lakásból. Miután az ajtó becsapódott mögötte Atsushi még mormogott valamit az orra alá, de szavaira örök rejtély borult ebben a történetben.

A lépcsőházuk határozottan undorító és fémszagú volt, legtöbbször pedig ijesztő és sötét, mert a lámpák legtöbbje kiégett vagy összetört. Haruki izzó lépteivel és ujjbegyeivel duplán szedve a lépcsőfokokat ügetett le az emeletről. Nem mintha ezt akarta volna, de fejében megint megszólalt az a kelletlen, idegen mégis furcsamód ismeretlen japán fiú. Na jól van... -hangja megint nyersen és kimondatlanul lekezelő volt, de most először belé szorult némi együtt érző szánalom is, megmagyarázhatatlan és zavaros érzelemkeveréket adva neki és kételyeket. -szedd össze magad! Nem kell pánik. Viselkedj normálisan és lazán ne látsszon rajtad, hogy amúgy bele vagy zúgva szegénybe. Fókusz, Haruki! Biztos ő is olyan ideges, mint te!