A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

A ripityára tört gyönyörű lélek tragédiája

Isaac

Kicsit kábán eszmélt fel a rémálomból, de úgy érezte egy újabba csöppent. Egy cellában volt, mint ahogy mindenki más is, csak őt külön rácsok mögé zárták. A többi vele tartott hajlító még nem tért magához, egymásnak dőlve mozdulatlanságba dermedve aludtak. Aludtak ugye? Csak aludtak...

Régen itt ténylegesen bűnözőket tartottak fogva. Isaac lenézett a kezére és elkeseredetten állapította meg, hogy bilincsbe van fogva. Megpróbálta a földet segítségül hívni, de nem történt semmi. Kőből álló hasonmása hangját is csak tompán hallotta. Mintha máris elszakították volna őket egymástól. Nem először tapasztalta magán a fóbuszbőrből készült béklyók szorítását. De legszívesebben elhányta volna magát idegességében.
Aztán kinyílt az ajtó és belépett rajta a nő. Isaac most vette csak észre, hogy szeméből sötétség gyökerezett ki és tűzvörös haja derekáig ért.

-Örömmel látom, hogy felébredtél. -mondta szinte unottan. -Remélem eltekintesz a bilincstől, nem kísérelnék meg egy öngyilkos műveletet azzal, hogy enélkül a segédeszköz nélkül jöjjek ide be. -hivatalosan beszélt.

-Ez gyávaságra utal.

-Fénykoromban még talán -Isaac megjegyzését elengedte a füle mellett -, de látom a haragot a szemedben. -mondjuk az is az igazsághoz tartozott, hogy nem is várt mást az egyik legerősebb elemhasználótól. Földhajlítótól. -Gyere velem, mutatok valamit. -csengett a hangja édesen, a földhajlító csak el akarta taposni mosolyát. A nő kinyitotta Isaac celláját. Botorkálva tápászkodott fel, feje zsongani kezdett és sípolni, fájni, még túl gyenge volt ahhoz, hogy bárhova is menjen, ugyanakkor mégsem volt más választása.
Végig mentek az egész rendőrőrsön, mindenhol maszkos alakok álltak.
Rengetegen voltak. Gyilkos némaságba burkolództak egytől egyig.
Amikor odaértek egy nagy ablakhoz bent a férfi azonnal felismerte Owent. Szíve kihagyott egy ütemet, szemei kikerekedtek. Szomorúság és rémület futott végig egész testén, amint meglátta a szoba bal sarkában kuporgó férfi parányi alakját. Mintha összement volna, pedig csak órák teltek el legutóbbi találkozásuk óta. Tengelye körül hintázott és közben motyogott. Gyerekdalt énekelhetett. Homlokát a térdének támasztotta ezért nem lehetett látni belőle semmit. Hajában, ami most sípcsontjára hullott, pár nagyobb tincs mintha megint kiszőkült volna. Ruhája koszos volt, vállánál véres, de valószínűleg még le is hányta valamikor. Isaac már nagyon régóta ismerte őt. Ismerte mindenét. A másik lelkének legapróbb rezdüléseit, mosolyát, avagy könnyeit, ismerte gondolkodását és testét, harctechnikáit, amikben még csak véletlenül sem okoz fájdalmat legrettegettebb ellenségeinek sem, ismerte mozdulatait, testbeszédét, szemének csillogását. Hallotta már dühösnek. Csalódottnak. Kiábrándultnak, boldognak. Látta nevetni és fájdalmában, elveszettségében is vinnyogni a zokogástól. Ott volt vele. Tartotta már karjai között félholtra verve, vágytól lázasan, véresen, vagy részegen, eszméletlenül is, de most...ez a látvány semmihez sem volt fogható. Owen most rosszabbul nézett ki, mint valaha.

-Mit csinált vele?! -kérdezte haragban tocsogó hangon a nőtől, de nem tudta rávetni magát hitetlen dühében, mert földbe gyökerezett a lába és a szokatlan gúzs miatt járni is alig tudott.

-Beváltottam az ígéretem. Téged akart megvédeni és nem mondott semmit ezért elvették az erejét. -válaszolt egyszerűen egy hároméves együttérzésével. Vagy nem is. Egy hároméves valószínűleg elsírta volna ezen a szívszaggató látványon. A nő egy igazi szörnyeteg együttérzésével mondta ki azokat a szavakat. Erre Owen felkapta fejét és nehezen odabotorkált az ablakhoz, szinte csak négykézláb csúszva, mert felkelni nem lett volna képes. Az ő oldaláról csak letisztult ezüst színű csillogást látott, nem tudott keresztül nézni az üvegen.