A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Egy levegőhajlító fuldoklása

Owen

Betörtek a bázisra. Csak úgy gond nélkül...-hitetlenkedett a sötétségben. Már nagyon régen nem járt ott, annyira megszokta már saját ajtaja mögötti dimmenzióját, hogy el is felejtette milyen magányos és hideg érzés a feketeségben lenni. Csak sípolást hallott, ami majdhogynem átszakította a dobhártyáját, a hasonmását pedig sehol sem látta. Felkelt a kuporgásból és az „égre" emelve a tekintetét, karjait széttárva kiabált, mintha egy nagyobb erőtől választ kaphatna.

-Mi történt a többiekkel? -tette fel a kérdést, de még mindig csak a monoton és fájdalmas hangot hallotta, ami már közel elviselhetetlen lett. -Mi történt Isaaccel?! -az utolsó képe az volt a férfiról, hogy aléltan omlik a földre.

Owen ezután hunyorogva nyitotta ki a szemét, tért magához. Egy sarokban kuporgott egy ismeretlen helyen. Bilincsek voltak a karján. Mindenhonnan fehér fény áradt, majdnem belevakult. Be volt zárva. Gyerekkorából magával hordozott klausztrofóbiája nem segített a helyzetén. Félt. De nem csak magát féltette, hanem a többieket. Csak engem hoztak ide? Haruki és Brooklyn még nem tudják megvédeni magukat...

Tisztán kellett gondolkodnia, magára szólt hát és amennyire csak tudta, összeszedte apró szilánkjait. Szoba.
Egy kijárat. Négy fal. Hideg csempék, egy üveg, amin nem lehetett átlátni. Nincs más, csak ő. Asztal, szék, semmi, csak a felülről lelógó lámpa.
Bájos, igazán bájos.
Nem maradt több ideje gondolkodni mert a szürke ajtó (az egyetlen kijárat) kinyílt és belépett rajta egy hosszú, vörös hajú, látszólag ázsiai nő. Gyönyörű lett volna, ha arcát nem torzítja el a szeméből áradó sötétség és a Kór által okozott fekete gyökerek. Felismerhető volt a betegség fizikális és lélekbeli jelenléte is. A férfi csak ürességet látott, amikor futólag a nő szemébe nézhetett. Owennek nagyon ismerős volt, de nem tudta honnan. Ismerős...kedves arc, csinos alkat, vörös haj. Egy fénykép. Egy emlék. Egy mélyen eltemetett személlyel kapcsolatos fekete fehér emlék. Legszívesebben sírva fakadt volna, amikor eszébe jutott és tudatosult benne ki is ez a hölgy pontosan és kinek a kezében tartott fotóról, illetve szavainak ódáiban ismerhette meg.
A nő mögött még két férfialak jött be és becsukták maguk mögött az ajtót. A zár kattant.

-Jó napot! -köszönt a nő, édes hangján. Kis akcentussal beszélt, gyorsan. Hanga csilingelő volt, tényleg elbűvölő. Ha ő nem lett volna megkötözve és leszedálva talán még el is könyvelte volna magában mindezt.
-Hadd mondjam el, hogy mennyire meg vagyok elégedve az embereim munkájával. Nem csak, hogy sikeres volt a rajtaütés, de egy ilyen hírességgel térjenek vissza! Lenyűgöző... -a szoba másik sarkából kihúzott magának egy széket és leült rá a helység közepére, ahonnan jól láthatta a sarokban kuporgó férfit. Hosszú és vékony lábát keresztbe tette. -Jaj, drágám, sápadnak látszik...-dünnyögte, de nem kapott választ. Owen nem tudott most beszélni, megszólalni, még a lélegzetvétel is nehezére esett, pedig ezt eddig lehetetlennek tartotta. -Biztos nem tesz jót magának az a bilincs...nehéz volt rájönni a titkára, de nem csak én vagyok az egyetlen, aki emberi ésszel gondolkozik itt... -ez ugyan mit akart jelenteni? Semmit sem értett. -ez egy egészen új érzés lehet... -tanakodott. -Mintha fuldokolna, nem igaz? A levegő hatalmának birtokában ezt még sosem érezhette...-démoni mosoly ült ki arcára, még így is szép volt, de most már sokkal inkább veszélyesen, szenvedélyesen. Ijesztően. Owen megijedt, utoljára ezt az érzés évtizedekkel korábban tapasztalta. -Owen Morrison...annyi mindenben megnehezítette a munkánkat, hogy öröm magával tölteni az időt. Megtisztelő, hogy én adhatom vissza a kölcsönt...

***

Haruki

Besötétedett már, és ahogy Isaac megmondta lassan elkezdtek megérkezni az emberek. Mindenki máshogy nézett ki, más elemet irányítottak és ez különleges atmoszférát adott a helynek. Vagy 40-en összegyűltek, mikor elkezdtek ülésezni. Ülésezni? Ugyan minek? Haruki türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, egyre inkább kétségbeesetten. Már így is elég időt vesztegettek el azzal, hogy ide jöjjenek, ki tudja Owen él-e vagy halott már eleve. Erre a gondolatra összeszorult a szíve. Ezek az emberek meg nem tesznek mást, csak az időt vesztegetik holmi ülésekkel...
Haruki és Brooklyn az utolsó sorban ültek, mint a két legújabb tagja a New Yorki elemhasználók közösségének. Rajtuk kívül még a hajlítók különböző életkorú gyerekeik voltak leültetve. Az átlagéletkor a 4 év volt, de akadt egy kamasz fiú is, aki nem kívánt senkivel sem beszélgetésbe elegyedni és magányosan ült a legtávolabbra eső matrac legtávolabbi szélén háttal a két barátnak. Kapucnit húzott szénakazalként szerte szét álló hajára és összehúzta magát, mintha legszívesebben nagyon messze lenne ettől a helytől. Olvasott. Apró zsebkönyvet olvasott.
Harukiéknak nem maradt már kapacitásuk rá, hogy még vele is foglalkozzanak, jobban lefoglalta őket az, hogy a vitát kövessék soron. Abból nem értettek sokat csak annyit, hogy a felnőtt emberek hangosan beszélnek egymással és, hogy Isaac foggal körömmel küzd az igazáért.