A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Tűz

Késői vacsora után Haruki elment zuhanyozni és megállapította, hogy a fürdőszobának is szüksége van egy felújításra, majd bevetette magát ágyába. Felvette -a mai nap során előszőr- fülesét és elindította a műsorlistát. Spectrum, mint mindig, a Florence and the mashine zenekar örök és utánozhatatlan, lekörözhetetlen kedvence marad. A plafont nézve azt tervezte, hogy a holnapi napját fogja kigondolni, de valahogy gondolatai közül megjelent az óceánkék szempár és hogy elveszett bennük. Meg akarta fejteni azt a kedves és rejtélyes csillogását, az emlékezetébe akarta vésni az összes kis rezdülését, az összes érzést, amit egyetlen pillantásba bele lehet sűríteni. Meg akarta ismerni azt az ócenkék szempárt, pont úgy, ahogy a tulajdonosát is. Az aznapi korepetáláson is elgondolkodott. Joel kézírásán. Joel próbálkozásán és azon az elbűvölő, vagány mégis kissé zavart mosolyán. Kis gödröcskék jelentek meg ilyenkor az arcán, nagyon aranyos látvány volt. Halványan elmosolyodott a valóságban. Egészen elmerült a gondolatai mély tengerében, mikor aztán egyszer csak...

Fény villant kézfejénél. A fiú azt hitte a telefonja az, de ez vöröses-sárgás szikrázás volt inkább. Kinyitotta szemét és felült. Amint meglátta a rettenetes képet szemei kikerekedtek az értetlen és hitetlen félelemtől, pulzusa felszökött az egekbe, mellkasa pedig szúrni kezdett. Előszőr sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán, úgy tűnik hangszálai feladták a szolgálatot. Ujjbegyeiből tűz buggyant elő. Igazi tűz! Haruki nem tudta mi történik, csak annyiban volt biztos, hogy ez kizárt, hogy a valóság legyen. Pedig nem képzelődött. Nem érzett semmit, égő fájdalom helyett sokkal inkább csak kellemes langyosságot vagy inkább hűvösséget érzett. Kétségbeesetten próbált megszabadulni a furcsa jelenségtől, közben leesett füleiről a fejhallgató így lángok „hangját" is hallotta. Beszéltek hozzá. Felismerhetetlen szavakat suttogtak neki, de nem értette őket és csak még jobban bepánikolt. Rázni kezdte a kezét, de a lángok egy gombóccá gyűltek össze, ami egyre csak nőtt és nőtt, kis szikrák és foszlányok táplálták folyamatosan. Gyönyörű szép volt, élettel teli és szenvedélyesen rejtélyes, de Haruki túlságosan is nagy sokkot kapott, túlságosan is megrémült ahhoz, hogy akár csak egy pillantást is vethessen rá.

A fiú fejében képek jelentek meg: lánygoló erdők és tűzoltók, gáztűzhelyek, füstös gyárak kéményei, kőolajbányák az óceán közepén, háborúk, fákják, emberek élve elégetése, sikítások, szenvedés érzése, petárdások, csiszolás, szálemi boszorkányüldözés, vasöntödék, gyertyák, tábortüzek. Aztán fény, Nap, Csillagok, mindez hihetetlen sebességgel pergett le a szeme előtt. Ezek után hirtelen sötétség. Csak sötétséget látott maga körül, pár centis vízbe esett bele, de az nem oltotta el kezeit. Kis idő telt el, de a lángok még mindig ott voltak. Sírásába és ordításába belevisszhangzott a végtelen és légüres tér. Majd valaki kinyitott egy ajtót a sötétségben és kilépett rajta. Az ajtó nem csukódott be. A személy egyre közelebb és közelebb jött a sötétségben ülő, pánikoló és síró Harukihoz. Egy nő. Hosszú haja tűz vörös volt és majdnem a derekához ért, egy csodaszép fehér selyemruhát hordott, ami úgy omlott le csinos alakjára, mintha csak ráöntötték volna. Kedves arca nagyon ismerős volt a fiúnak. Ez az arc hagyta el őket amikor 5 éves volt és még Japánban éltek vidéken. Az anyja volt az. Minden stimmelt. Csak a haj nem. Nem...az biztos nem vörös volt. emlékszem, hogy olyan fekete volt mint az űr legkülső gyűrűje

-Nem lesz semmi baj. -nyugtatgatta a képzeletbeli anya fiát amint leguggolt hozzá, megsimogatta arcát. Haruki nem érzett érintéséből semmit, a könnyek csak tovább áztatták arcát.

-Mi történik?! -kérdezte még rémültebben lenézve a kezében lebegő és egyre nagyobbra duzzadó tűzgolyóra, ami a résnyire nyitva hagyott ajtó mellett az egyetlen fényforrás volt a sötétségben. -MI TÖRTÉNIK?! ANYA! ANYA! SEGÍTS! HOVA MÉSZ?! -kiáltotta már hisztérikusan a fiú édesanyja után, mint egy óvodás, míg az feltápászkodott és elindult vissza az ajtó felé. Úgy tűnt ez a látogatás csak pár másodperces volt. Haruki is így tett, felkelt ő is a földről és a tűzlabdával a kezében könnyeket potyogtató szemével anyja után eredt, de már késő volt, amikor odaért az ajtóhoz az már becsukódott. A fiú kétségbeesetten kereste rajta a zárat, majd ezt feladva dörömbölni kezdett. Senki nem nyitotta ki neki. Próbálkozott még egy kicsit, aztán izzadságtól és könnyektől áztatva összerogyott. Talán az örökké valóság mind ebbe az egy pillanatba sűrűsödött össze. Talán minden megszűnt az egész világon, míg ő ott sírt a semmiben. Ebben az undorító fekete semmiben.