A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Kór és szerelem

Owen

Az események után megint eltelhetett egy fél órácska. Minő elviselhetetlen csendben telt ez a fél órácska! Csak egy valakire várt, reménykedett benne, hogy hamarosan felbukkan, ugyanakkor lassan magában is tudatosítania kellett volna az eseményeket. Önnön reménytelenségét talán. Ja...az nem ártott volna, ha elfogadja végre.

Owen az ágyán feküdt az agyagszínű mennyezetre szegezve a tekintetét. Ha akarnék sem tudnék aludni ezután...mondta bele a semmibe, ajkai mozogtak, de még mindig csak lélekben beszélt. A vér és a fóbuszok jellegzetes látványa előrántotta emlékei közül a három hete történt csatát. Nem mintha ne gondolt volna rá minden nap, milyen tehetetlenül és magányosan érzi is magát, de ez az este mindent felelevenített benne.

A gondolkozásból a kulcscsontjába hatoló égető fájdalom zökkentette ki. Hirtelen csapott bele, mint egy villám, azonnal összerezzent, szemei könnybe lábadtak. Odakapott és összeszorította a fogát, hogy ne ordítson. Elharapta a nyelvét, érezte a vér fémes, addiktív, forró ízét.
Leesett az ágyáról hirtelen sokkjában.
Egy kis idő után aztán a fájdalom alábbhagyott és csak lüktetett. Owen felkelt a földről és odament kis tükréhez. Lejjebb húzta garbóját, hogy megnézhesse mi történt. Amint meglátta a forrást, nagyot dobbant a szíve félelmében. Hát bekövetkezett, amitől tartott. Jobb vállán fekete kráteres égésre hasonlító seb keletkezett. Tenyérnyi nagyságú volt. Owen mutatóujját végig húzta rajta, de amint ujja a bőrét érintette kétrétgörnyedt a fájdalomtól. Semmi kétség, elkapta. Elkapta a Kórt. Meg kellett támaszkodnia íróasztalán, különben elájult volna. Megrezzent a halálfélelemtől. Talán sírt is volna.

De aztán kopogtattak. A férfi gyorsan megigazította felsőjét, hogy a kristályos, fekete, tenyér nagyságú foltnak még a létezését is eltakarja, lenyelte a csomót a torkából.

-Tessék! -kiáltott ki és mindent megtett, hogy ne remegjen se testében sem hangjában. Isaac jött be a szobába. Végre...talán huszonkét évet késett, most mégis itt van. Owen nem táplált agy reményeket sosem az ilyen éjszakákhoz, nem történt rajtuk semmi, Isaac néha meglátogatta ilyenkor. Kérdezett, ő talán még válaszolt is, beszélgettek meg ettek valamit, aztán a férfi visszahúzódott saját lakosztályába. Évek óta, hosszú, hosszú évek óta ez volt a felállás kettőjük között.
Néha nem is bánta, csak a rohadt és követelőző vágya ne lett volna, akkor talán még elviselhetőbben tűrte volna ezeket az estéket.

Most azonban valami megváltozott. A levegőhajlító ismerte már a másikat, a legjobban a világon, meg tudta különböztetni az ártatlan és kevésbé ártatlan szándékokat, a férfi esetében pedig még csak nem is kellett az olvasáshoz fanyalodnia, megoldotta anélkül. Most Isaac nem hozott magával semmit, apró bazaltdarabkája sem bukkant fel, attól ugyanis hetekkel korábban megvált már.
Az asztalnál álló férfinak eszébe jutott, milyen volt az, amikor annyi idősek voltak, mint most Harukiék. Talán...

Akkor is voltak olyan éjszakák, amikor átszöktek egymáshoz. Jók voltak azok az esték. Tökéletesen ártalmatlanok, mégis kellemes, puha boldogsággal teliek, meghatározóak. Örökösen meghatározóak. Talán pont azokon az estéken keresztül alakult át a kapcsolatuk olyanná, ami megengedte azt, hogy még huszonkét év elteltével is ugyanúgy nézzenek egymásra. Talán... Meg persze rengeteg életveszélyes küldetésen keresztül, de ha azokat kihagyta az egyenletből, sokkal romantikusabbnak hatott kamaszkora a vér, halál és árulások híján. Owennek kicsit felderült az arca, ahogy látta, amint közel harminc év után is, Isaac a bütykeit morzsolgatja, ha ideges. -Igen? -bátorította csak elbűvölten.