A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Félelem

Haruki

Csak zuhant a fájdalom kietlen szakadékában. Sötét volt és úgy érezte a menetszél lemarja az arcát, pedig már rég nem érzett semmit, az érzékszerveivel kitapasztalható dolgokat, mint látás, szaglás, hallás, vagy érzékelés mind a valóság síkján hagyta tudta nélkül. Erre a létsíkra csak lelke tudott átkelni ugyanis. Közeledett a talaj, de ezt csak onnan tudta, hogy tükörképe egy pár centis vízben tükröződött. Földet ért, de nem érzett semmit a becsapódás ellenére. Körbenézett, nem látott semmit, a sötétség minden mást felemésztett. Azonban megerőltette szemeit és mégis meglátott valamit. 

Igen...ott, ott a távolban egy négy lábon rohanó valamit. Egyre csak közeledett és közeledett, Haruki viszont túlságosan is le volt merülve ahhoz, hogy gyorsan cselekedjen. Az ismeretlen lény odaért hozzá, mire ő lassan feltápászkodott, épp időben állt két lábára. Pár centi választotta el őket attól, hogy egymáshoz ne érjenek. Haruki szemügyre vette a szörnyet: alkatra egy gorillához hasonlított a legjobban, hosszú mellső karjain támaszkodott. Hat karja volt, teste megnyúlt. Nem is gorillaszerű volt. Majom, pók, ló ötvözetéhez tudta volna hasonlítani, ugyanakkor még sosem látott ehhez hasonló borzalmat. Megijedt, mégis úgy érezte magára kell erőltetnie a nyugalmat.

A karok éles karmokban, vagy patákban végződtek, ez változó volt.

Úgy két méter magas lehetett, pofája meg volt nyúlva, álla a fiú homlokához ért majdnem. Egész teste fekete volt és bőre rücskös, úgy nézett ki akár egy rémálom. Fújtatott. És halkan sípolt. Szemeiben a gombostűméretű pupilla körül rikítórózsaszín írisz húzódott. Az nagy volt, világító, vakítóan ragyogó. Úgy tűnt képtelen pislogni, ő is a fiút vizslatta.
Csönd.
Csönd.
Csönd.
Nem hallott semmit sem. Az állat és ő teljesen egymás hatása alá kerültek, minden megszűnt körülöttük. Haruki minden bátorságát összeszedve szaggatottan kifújta a levegőt és a lény orrához akarta érinteni kezét, mégis megtorpant. Biztos jó ötlet ez? Mielőtt megválaszolhatta volna magának ezt a kérdést a szörnyeteg megbökte őt és Haruki minden további nélkül elájult az éles fájdalomba, ami a fejét hasogatta és az érintkezés pontját.

Nem tudta, mennyi idő telt el, de a következő, amit észrevett, hogy Yootó kétségbeesetten próbálta pofonokkal ébreszteni.

Erősek és égetőek voltak ezek a pofonok, kifejezetten fájdalmasok. -Haruki! Ébredj! Veszélyben vagyunk! Fel kell ébredned! -a tűzfiú hangját csak tompán hallotta, ahogy ott térdelt mellette, helyét még mindig a sípolás töltötte ki. Harukinak arra sem volt elég energiája, hogy kinyissa a szemét vagy bármivel is jelezze, hogy életben van. Levegőt is alig kapott. Szíve megállt, szünetet tartott, annyira ki volt merülve.

A pofonokat egyszerre valóban érezni kezdte a fiú és Yootó halk hangja átalakult Brooklynévá. Haruki végre kinyitotta a szemét és a lány ijedt arcát pillantotta meg. Körbenézett. A bázis konyhájának padlóján feküdt, Brooklyn felette térdelt, pont ahogy pár másodperccel korábban a hasonmása is és Isaac ide oda rohangált, rémülten a telefonját erősen a füléhez nyomva. Kiabált valakivel. A fiú még sosem látta így. Ezelőtt is volt már, hogy felemelte a hangját, de ezt a fajta idegességet -félelmet- látni az arcán elterülni még nézni is rossz volt. Az egyetlen, aki hiányzott a képből az Owen volt. Amikor a férfi letette a telefont odament a gyerekekhez.

-Hála istennek, hogy legalább te felébredtél. -mondta Harukinak. -Megpróbáltam idehívni, akit csak tudtam, és úgy is néz ki, hogy itt lesznek estére. Be kellett váltanom pár tartozást, de sikerült. -ezeket a szavakat már a lánynak intézte, mire az bólintott. -Hívjátok fel a szüleiteket, hogy nem értek haza vacsorára.