A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Egy lélegzetvételnyi idő

Isaac

Már javában délután volt, de Isaac még mindig csak Owen szobájában rostokolt. Amikor mindannyian visszatértek a Bázisra Ő egyenesen felhozta az ájult férfit és azóta sem bírta őt egy pillanatig sem egyedül hagyni. Pedig a ráfröccsenő lény vére már marta karját, koszos volt és könnyei egybevegyültek izzadtságával. A fájdalom égette testét és lelkét egyaránt, de nem merte elengedni Owent.

Kezdetben délelőtt idegességében kihajította golflabda méretű kis márványgolyóját, ami azóta nála volt, amióta csak formálni tudta a földet. Az volt az első földdarab, amit meghajlított. Öt éves volt akkor talán? Nem is számított most mindez...
A stresszhelyzetben nem tudott vele mit csinálni és kivágta az ablakon. A szilánkok csörögve hullottak le a padlóra, de Owen erre sem ébredt fel. Életben volt. Zaklatottan szuszogott, össze-összerázkódott lidércnyomásos álmaiban kelve járva. Néha-néha felnyögött fájdalmában és szemhéja alatt vadul kergetőztek az álmok.

A kezét szorongatta egyre csak, közben vagy imádkozott vagy illegális és veszélyes elemi kötések létrehozatalával könyörgött a levegőhajlító lelkének maradásért. Majd ennyit motyogott maga elé mikor már nem bírta tovább a csendet. -Ez is csak velünk történhet meg... -szólt Isaac a még mindig alvó férfihoz. Hátha hallja. Hátha majd ez hozza vissza. Mindent ki kellett próbálnia. -Annyi év után végre egymásra találunk és aztán jön ez az egész. -szomorúan elmosolyodott, szemében könnyek gyűltek, de egyelőre nem hagyta őket távozni. -Annyira sajnálom! -suttogta neki elcsukló hangon. -Bárcsak én lettem volna ott helyetted. Ha visszaforgathatnám az időt... bárcsak én feküdnék most ott a helyeden! Ezerszer is kiállnám a szenvedést, csakhogy megmenthesselek! Annyira sajnálom, hogy várnod kellett rám...én vagyok az idióta igazából. Mindig is én voltam. -szégyenkezett. -Csak kérlek, kérlek, térj vissza hozzám! Mindent helyrehozok...-könyörgött már suttogva a kimerültségtől és ujjaival összekulcsolta Owen csontos, sápadt, ellazult kezét. Elkeseredetten zokogásban tört ki. Már évek óta nem sírt, pláne nem így.

***

Haruki

Az életben maradt elemhasználók még mindig ott voltak a szálláson. Ellátták sebesüléseiket és levakarták magukról a fóbusz vért mielőtt hazamentek volna a családjaikhoz. Brooklyn és Haruki nem mentek haza, szüléiknél különórákra hivatkozva. Rossz érzés volt hazudni. Ez a harc mindkettőjükben felforgatott nem egy dolgot, de helyére is rakott néhányat. Ők ketten pedig felnőttek. Felnőttek, és miután a halál szemébe nézhettek, megértették az élet fontosságát is. Ezek után hazudni a tulajdon szüleiknek még a legkegyetlenebb sebzéseknél is nagyobb fájdalmat okozott.
Szomorú volt a hangulat. Volt, aki legjobb barátját vagy élettársát vesztette el. Anyját. Apját. Tízen haltak meg. A legtöbben megsebesültek. A matracokat elválasztó folyosókra most emberek lógatták le lábaikat. A kisgyerekek látványa volt a legelszomorítóbb. Felfoghatatlan veszteség, fiatal szempárokban. A korábban megismert ezüst szemű kamasz fiú egy nővel beszélgetett, aki valószínűleg az anyja volt. Csak szomorúan ölelték egymást. A nő zokogott, a fiú csak ölelte. Úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta, szemében azonban nem csillantak könnyek, helyette nem volt másnak hely, csupán felnőtteket megfélemlítő komolyságnak és érettségnek. Egészen más volt, mint mikor legutóbb találkoztak ők hárman.
Haruki és Brooklyn ott segített, ahol csak tudott. Lőtt sebeket próbáltak ellátni, lelki támaszt nyújtani, de így is rémesen tehetetlennek érezték magukat.

Harukit magukhoz vették a tűzhajlítók és a fiúnak segítenie kellett elégetnie a hullákat. Ehhez a látványhoz semmi sem volt fogható. Porból lettünk, s porrá leszünk. Talán igaz is. Életek halovány emléke tűnt el most fél óra alatt, mikor a hús savanyú szaggal elégett.
Beleégett a szemébe a kép, amint a különféle textíliákba csavart testek a tetőn égnek. Sosem fogja elfelejteni. A Nap fent ragyog az égen, egy felső sincs sehol. Ott állt a durva betonon még pár emberrel és csak nézte, ahogy a hullák égnek. A füst és a felejthetetlen szag ott keringett a levegőben. Sosem akart felnőni. Erre jött rá az aznapi hajnalban, fent állva a tetőn, a többi idegen hajlítóval. Sosem akarta megtudni milyen érzés is a felnőtt lét. De mire észbe kapott már késő volt.

Isaac szinte visszatérésük óta le sem jött Owen szobájából. Nem kért ellátást, sem segítséget, pedig nagyon is szüksége lett volna rá, megtépázta a harc, csak rohanva felvitte az alélt férfit és órák óta nem jött le.

-Haruki...-Brooklyn hangja édes forrásként szakadt belé, azonnal felkapta rá fejét. A lány felé nézett, szíve összeszorult. -meg kéne néznünk, nem? -kérdezte fáradtan, mégis aggodalommal telt hangon. Átöltözött. Volt itt pár váltás ruhája, kopaszka fejéről lekerült a sapka. Az teljesen tönkrement, mint minden mása. Erre a fiú bólintott, elkéreckedett a bandájukba befogadó tüzet irányító férfiaktól és a lányhoz csatlakozva, felmentek a lépcsőn, majd benyitottak.

Isaac egy kicsi, maga által alkotott kőszéken ült, két kezében tartva Owenét. Könyökével térdére görnyedt és már majdnem aludt is, amikor a két gyerek benyitott. Már több, mint másfél napja egy szemernyit sem pihent. Még mindig az a koszos fehér pólója és fekete dzsekije volt rajta, mint amiben harcolt. Ezeket a ruhadarabokat is zöld genny borította, a póló itt ott még fel is volt szakadva. Az ablakon egy kis kör alakú lyuk tátongott. Owen nagy paplanokkal volt gondosan betakarva és csak a mellkasánál lévő takaró gyenge moccanásai jelezték, hogy még életben van egyáltalán.

-Hello... -köszöntek egyszerre.

Ő felkapta fejét. -Sziasztok...-mondta fáradtan, de nem engedte el Owent továbbra sem.

-Isaac...-kezdte óvatosan a lány. -Le kéne menned a többiekhez. -javasolta suttogva.

-Nem lehet...-tiltakozott halkan, egészen rekedten. -nem hagyhatom őt csak így itt... -Owenre nézett, mély hangja egyre kétségbeesettebb és elenyészőbb lett. -Nézzétek milyen gyenge. Mi van, ha felébred, de én nem leszek itt? -kérdezte a semmitől, nem is tőlük, rémüldözve. -Azt fogja hinni, hogy megint elhagytam és... ki tudja, tovább is áll...-szemében könnyek gyűltek. Ők ketten úgy látták ez nem először történik.

-Mindannyian fáradtak vagyunk már, nem szégyen, ha te is. Viszont nem csak Owennek van szüksége rád. -mondta a lány neki halkan és odament Isaachez majd átölelte, mert átérezte a férfi félelmét. Ő is ugyanezt élte át, amikor nem érte el Harukit. Furcsa volt ez az ölelés. Brooklyn senkit sem ölelgetett, nagyon idegen kapcsolata volt a testi érintkezéssel. De most mégis megtette Isaackel szemben. A földhajlító is látszólag meghökkent ezen cselekedetén, szemei kérdőn és meglepetten ragyogtak fel észrevehetetlenül, majd halvány, szinte láthatatlan mosolyt erőltetett arcára és megveregette tanítványa hátát.

-Mi itt leszünk mellette. -mondta a fiú, aki még az ajtóban ácsorgott, eddig ledermedve figyelve ezt a jelenetet. -Csak pihenj egy kicsit és mosd le magadról a koszt. Aztán visszajöhetsz. -el kellett telnie egy kis időnek, míg Isaac lassan bólintott és bicegve kiment a szobából. Ezután a két gyerek leült az ágy szélére és aggódva figyelték a férfit. Látszott rajta, hogy szenved és fél a fejében. Önnön maga alkotta poklában.