Kényelmi Házasság

9. Fejezet

Emma

Belekortyolok a teába, amit az egyik titkárnő készített nekem, és majdnem leforrázom a nyelvem. Nyugtalan és ideges vagyok. Nem tetszik, hogy a nevemen ismernek. Erre rá van írva Elise neve. Biztos vagyok benne, hogy ez valamiféle csapda, de én nem tudok csak úgy elsétálni, főleg akkor nem, ha a legkisebb esély is van rá, hogy így meg menthetem anyám életét.

Talán June tudatta velük, hogy be ugrom? Valószínűtlennek tűnik, de inkább ez, minthogy a mostohahúgom újabb csapdájába essek. Legutóbb, amikor besétáltam az egyik tervébe, majdnem megvádoltak kábítószer birtoklásával. Nem is akármilyen droggal. Száz gramm kokain. Elise új szintre emeli a keménykedést vagy a hazamenést, és valamiért mindig is úgy tekintett rám, mint a létezésének a kárhozatára. Nem tudom miért, hiszen sosem bántam vele igazságtalanul. Ő az egyik oka annak, hogy alig vártam, hogy elmenjek otthonról. A szívem összeszorul a gondolatra, hogy anyám ápolónője és Elise összejátszik. Ha ez a helyzet, az azt jelenti, hogy Elise és Jade hozzáférhet anyámhoz. Ha eljutnak June-hoz, akkor anyához is eljuthatnak.

Körülnézek a szobában, és igyekszem mindent megtenni, hogy leküzdjem az idegességemet. A hosszú asztallal és a párnázott székekkel inkább tűnik tárgyalóteremnek, mint bármi másnak. Ez az egész épület nem olyan, mint amilyenre számítottam. Azt hittem, hogy egy éjszakai klubba megyek be, ehelyett azonban egy olyan helyen találtam magam, ami egy nagyon fényűző country klub belvárosi változatának tűnik.

Számtalan létesítményre utaló feliratot láttam. Ha nem tévedek, még egy uszodára és egy golfpályára utaló táblát is láttam.

Istenem, remélem, nem vagyok rossz helyen. Megráztam a fejem. Nem, a recepciós tudta, hogy ki vagyok, szóval biztosan jó helyen vagyok. Csak remélem, hogy tudják, miért vagyok itt. Nagyon remélem, hogy nem kell magyarázkodnom. Ha mégis, nem biztos, hogy végig tudom csinálni.

Egy részem azon tűnődik, hogy a Lucianba és Alexanderbe való belefutás egy jel volt-e, egy utolsó esély, hogy visszaforduljak, mielőtt elveszítem minden tiszteletemet magam iránt. De aztán az anyámra gondolok, és tudom, hogy mindig is bánni fogom, ha most elsétálok. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha meghalna, pedig tehettem volna valamit, hogy megmentsem. Még ha soha többé nem is ébred fel, tudnom kell, hogy mindent megpróbáltam, hogy esélyt adjak neki.Ha felcserélődnének a szerepeink, tudom, hogy anyám ugyanezt tenné értem.

Az ajtó mögöttem kinyílik, és ez megpecsételi a sorsomat. Egy magas, szőke férfi foglal helyet velem szemben, kéjes mosollyal az arcán. A hideg fut végig a hátamon, amikor hátradől a székében.

- Milyen a teád, Emma? - kérdezi, tekintetét a mellkasomon tartva. Fintorogva ráncolom a homlokom. Nem tudom, mi folyik itt, de valami nem stimmel.

- Soha senkinek nem adtam meg itt a nevemet. - mondom lehajtott fejjel alig hallhatóan.

Elmosolyodik, a szemében egy csipetnyi kegyetlenséggel.

-Nem volt rá szükséged. Nincs sok minden, amit ne tudnánk rólad. Egyébként John vagyok. Maga és én most nagyon bizalmasanmeg fogunk ismerkedni - természetesen az állásinterjúja részeként.

Nagyot nyelek, borzongás fut végig a gerincemen. Próbálom elnyomni a félelmet, amit érzek, de nem megy. Remegni kezdek, a szívem hevesen kalapál, mégis mosolygok. Tudtam, hogy mire vállalkozom... Tudtam, hogy mit várnak tőlem.

- Szóval, mondd el, miért csinálod ezt, Emma, gazdag lányos unalom? Apuci nem venne neked egy új táskát? - mondja fintorogva

Nem találom a szavakat. Nem igazán számítottam erre a kérdésre. De aztán megint csak nem számítottam arra, hogy egyáltalán tudják, ki vagyok. Úgy terveztem, hogy valami álnévvel fogok megjelenni. Valami Crystal vagy Candy. Vagy még jobb lenne a Chastity. Eddig semmi sem úgy megy, ahogy terveztem.