Kényelmi Házasság

10. Fejezet

Alexander

Fogom Emma kezét, ahogy visszavezetem a recepcióra, ahol Lucian és Vaughan vár ránk, a keze apró az enyémhez képest. Emma nem szól egy szót sem, a földet bámulja, és hagyja, hogy magammal húzzam, a szemei vörösek a könnyektől, amelyeket nyilvánvalóan visszatart. Arra számítottam, hogy ellenkezni fog, amikor azt mondtam neki, hogy velem jön haza, de meglepő módon engedelmesen követett.

Egy részem szégyellte, ahogyan bántam vele, hogy mennyire ésszerűtlen voltam, és, hogy mennyire elvesztettem az önuralmamat, amikor láttam, hogy ott ül, azzal a dacos arckifejezéssel az arcán. Fogalma sincs, mibe keveredett majdnem, bármennyire is próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Egy részem azonban még mindig beindult. Az arckifejezése, amikor elélveztettem, újra megkeményítette a farkamat. Az az arckifejezése. Ahogy az izmai megfeszültek az ujjam körül, és ahogy nyögött. Összeszorítom az állkapcsomat, és lerázom magamról a gondolatokat.

Lucian felpattan a helyéről, amikor meglátja, hogy közeledünk, és Emma felé siet. Elengedi a kezemet, és felemeli a fejét, megnyugtató mosollyal az arcán. Szerintem ma még egyszer sem mosolygott rám, de aztán nem is adtam rá okot. Akaratlanul összeszorítom az állkapcsomat, amikor az öcsém szoros ölelésbe húzza, és a nyakába temeti az arcát. A lány belelazul a férfiba, és ő csókot nyom a hajára.

Vaughanra pillantok, aki a falnak támaszkodik, aggódó arckifejezéssel az arcán. Visszahúzódik, amikor meglátja a dühöt az arcomon, és bocsánatkérően néz rám. A kurva életbe... Még csak nem is tudok rá haragudni, azt hitte biztos, hogy ide jövök és le ordítom a fejét, mondjuk ez volt a terv, de ahogy rá nézek nem tudok vele bunkó lenni, tudom hogy ő erről nem tehet.. És azt is tudj,hogy szívességet tesz nekem azzal, hogy átver egy Rousseau-t. Ami majdnem megtörtént Emmával az az én hibám.

- Mit gondoltál? - Lucian mormogja, a hangja lágy és aggódó. Pontosan így kellett volna reagálnom, de nem tettem. Ehelyett elítéltem őt a döntései miatt, mielőtt láttam volna a teljes képet.

- Miért nem kértél tőlem segítséget? - kérdezi tőle, a hangja remegett. A lány vörös szemébe néz, majd rám, a tekintete tele vádaskodással.

Egy pillantás Vaughnara azt mutatja, hogy legalább az alapokat elmondta Luciannak, és ez valamiért nem tetszik nekem, nem akarom, hogy bárki is megtudja, mit tett ma majdnem. Még a saját öccsém sem.

- Miért nem tetted? - Kérdezem tőle. Elhúzódik Luciantól, és a testem ellazul. Észre sem vettem, hogy megfeszültem.

- Én... mi... mi nem vagyunk olyan k- közel egymáshoz - dadogja, képtelen a szemembe nézni. Halvány pír sötétíti az arcát a rózsaszín egy szép árnyalatára. Volt egy olyan érzésem, hogy a szavak, amiket ma korábban dühömben kiköptem, vissza fognak kísérteni. Megrázom a fejem, és megragadom a csuklóját, magammal húzom.

Vaughan tekintete rólam a lányra vándorol, és látom rajta, hogy kíváncsi, mi történt köztünk, de kizárt, hogy szart is mondjak neki. Bólogat, ahogy elmegyünk mellette, és tudom, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni. Vaughan a dráma és a pletykák ribanca, bár ezt senki sem gondolta volna. Egy részem őszintén hiszi, hogy pusztán azért vezeti az úri klubját, hogy információkat gyűjtsön az ott megforduló elitről.

- Hová megyünk? - Kérdezi Lucian.

- Haza. - mondom kicsit ingerültebben

- Hazavisszük Emmát? Jó. - mondja Lucian

A sofőröm kinyitja a limuzin ajtaját, és Emma tétovázik, mielőtt beszállna. Lucian beugrik utána, elfoglalja a mellette lévő ülést, így én vele szemben ülök. Mindig is utáltam ezt a hivalkodó autót, még ha tudom is, hogy szükség van rá, hiszen páncélozott. Ma azonban, Emma lábaival az enyémek között, egy kicsit kevésbé utálom.