Kényelmi Házasság

60. Fejezet

Alexander

Biztos vagyok benne, hogy kurvára hallucinálok, amikor Emma nevetését hallom, ahogy belépek a házba, már majdnem a lépcsőnél vagyok, amikor ujra hallom a nevetést, de ezúttal az anyámé, megfeszülök és megfordulok, hogy kövessem a hangot a konyha felé, a szímen minden egyes lépésnél hevesebben ver, nem lehet itt hiszen elment, kántáltam magamban.

Amikor a konyhában érek az egész testem megmerevedik, ahogy a konyhaajtónak támaszkodom, a tekintetem azonnal megtalálja őt, kibaszottul gyönyörü.

Liszt van a hajában, és csokoládé folt az arcán, de ő a legszebb dolog,amit valaha láttam.

A mosolya lehervad, amikor észrevesz engem, és megijed és az arca pirossá válik, a szoba elhallgat, és csak akkor veszem észre, hogy az egész családom itt van. Lucián és az anyám Emmával szemben állnak, míg a nagyapám mellette áll. Bűnösnek tűnnek amikor meglátják, hogy itt állok, és anyám és az öcsém is félre néznek nem is törődve azzal, hogy elrejtsék megdöbbenésüket.

- Micsoda szívélyes fogadtatás. - mondom és a hangomból csöpög a szarkazmus.

Nagyapa megköszörüli a torkát, és az órájára pillant, majd mereven rám mosolyog.

- Alex fiam mit keresel itt? Máris lógsz?

Emma átkarolja maga előtt a kezeit, és még több csokoládét ken magára, elfordítja a tekintetét, de én azt akarom, hogy engem nézzen. Elvonom róla a tekintetem és megrázom a fejem.

- Csak szükségem volt egy betegszabadságra, ennyi az egész. Nem érzem jól magam.

Emma szeme az enyémre lövell, aggodalom tükröződik benne. Végigpásztázza a testemet, gyönyörű arcát homlokráncolás rondítja el, de még így is kibaszottul lenyűgözően néz ki. Úgy tűnik nem küzd az elalvással, mint én. Fogadok, hogy nem tölt minden ébren töltött óráját azzal, hogy rám gondol és az emlékek újra és újra lejátszodnak a fejében.

Körbepillantok a szobában, és megrázom
a fejem, miközben elsétálok, magam mögött hagyva a szívemet. Megbabonázta a családomat. Elment, de úgy tűnik, csak engem hagyott el nem a családomat. Nem hiszem el, hogy a kibaszott hátam mögött hívták meg. Még az átkozott nagyapám is benne van ebben a szarban.

Besétálok a hálószobámba, és alkaromat a falnak támasztom, a szemem lehunyom. Már a látványa is kikészít, de ő teljesen érintetlennek tűnt. Legfeljebb kényelmetlenül érzi magát.

Veszek egy nyugtató lélegzetet, akarom, hogy a testem hallgasson rám, még akkor is, ha minden porcikám azt követeli, hogy menjek oda hozzá. Éppen csak kordában tudom tartani a dühöngő szívemet, amikor kinyílik a hálószobám ajtaja.

Emma besétál, és megdermed, amikor meglát az ajtóban állni. Kiegyenesedek, és a tekintete végigvándorol rajtam.

- Mit keresel itt? -  Kérdezem, és a hangom keményebben jön ki, mint ahogyan akartam.

Beleharap az ajkába, és egy lépéssel közelebb lép hozzám. Ahogy összekulcsolja maga előtt a kezét, az elárulja, hogy ideges.

- Nem érzed jól magad?

Bámulok rá, képtelen vagyok rájönni, mit gondol.

- Mióta érdekel téged? Kurvára leléptél, nem igaz? Miért vagy most itt?

Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, mire ő egy lépést hátrál, és nekimegy az ajtónak. Felé hajolok, az alkarjaimmal magamhoz szorítom, az arcom centikre van az övétől.

- Nincs szükségem a kibaszott ál-érdeklődésedre, Emma - csattanok, és az állkapcsom önkéntelenül összeszorul.

A szemébe nézek, és a düh és a fájdalom, amit látok benne, kizökkent.