Kényelmi Házasság

19. Fejezet

Emma

Egyedül fekszem az ágyban, képtelen vagyok elaludni. Azt sem tudom, hogy Alexander mikor ér haza ma este.

A hálószobán kívül nem beszélgetünk  nincsenek sms-ek, nincsenek telefonhívások. Fogalmam sincs, hogyan néznek ki egyáltalán a napjai.

Még most is, hogy férjnél vagyok, szinte minden este egyedül alszom el. Fáj a szívem, amikor arra gondolok, hogy mi mindent akartam az élettől. Egy saját boldog családot, ami semmiben sem hasonlítana a saját családomra. Gyerekeket, akiket minden eddiginél jobban szeretnek. Egy férjet, aki imád engem.

Megmentettem anyám életét, de cserébe feladtam a sajátomat. Nem bántam meg semmit. Ha választhatnék, újra megtenném az egészet, de ez nem  jelenti azt, hogy nem gyászolom az álmokat, amelyekről lemondok. Ez nem jelenti azt, hogy nem tűnődöm azon, hogy mit hagyhatok ki.

Megfordulok az ágyban, tekintetem Alexander párnájára esik. Hogyan lehetséges, hogy olyasmi miatt fáj a szívem, amit soha nem kaptam meg?

Kinyílik az ajtó, és meglepetten felülök, a lepedő a derekamra hull. Alexander észre sem vesz, ahogy belép, a szemét a telefonjára szegezve.

Kisurranok az ágyból, és odasétálok hozzá. Felpillant, majd megáll, tekintete végigvándorol a testemen.

- Alexander, itthon vagy.

Bólint, és egy lépéssel közelebb lép hozzám, áthidalva a köztünk maradt távolságot. A hajamat a fülem mögé fésüli, olvashatatlan arckifejezéssel.

- Még mindig ébren vagy. - Bólintok.

- Nem tudtam aludni.

Már egy hete vagyunk házasok, de alig töltöttünk együtt időt. Alexander azután jön haza, hogy én elaludtam, és ő előbb kel fel, mint én.

- Milyen volt a napod?- Kérdezem.

Elráncolja a homlokát.

- Hosszú. - Bólintok.

- Fáradtnak tűnsz.

Végigsimít a haján, és sóhajt.

- Az vagyok. Az unokatestvérem, Dylan, kurvára használhatatlan. Mindig kétszer annyi munkát végzek, mint amennyit kellene. Elegem van abból, hogy mindig az ő mocskát kell feltakarítanom. - Lehúzza a nyakkendőjét, és mélyen belélegzik.

- Hmm - mondom, és próbálom kitalálni, hogyan könnyíthetném meg a hangulatát. Ő és én életünk végéig együtt maradunk, és a kezdet finoman szólva is rázós volt. Nem árt, ha kedves vagyok, ha udvarias.

- Mondj három jó dolgot, ami ma történt veled?

Alexander rám néz, és az arckifejezése megdermeszt.

- Emma, mi ez?

Meglepetten pislogok.

- Én... hogy érted?

- Mi ez a csevegés?

Az ajkamba harapok, hirtelen bosszúsan.

- Csak próbállak felvidítani. Stresszesnek tűnsz.

Megrázza a fejét.

- Nem abban állapodtunk meg, hogy nem avatkozol bele a magánéletembe? Ez nem egy igazi házasság, Emma.

A szívem fájdalmasan összeszorul, még akkor is, amikor a dühöm felerősödik.

- Neked nem volt gondod azzal, hogy feltettem ezt a kérdést a Pokolgépben.