Kényelmi Házasság

36.Fejezet

Alexander

Lucian megállít, amikor éppen a hálószobám felé tartok, keze az ingujjamon. Emma ránk pillant, és édes mosollyal az arcán elsurran.

Lucian idegesnek tűnik, és a lábát bámulja.

- Én... csak bocsánatot akartam kérni - mondja.

- Annyi bajt okoztam ma, de te nem haboztál, hogy segíts nekem. Nem csak ez... Tudom, hogy Emma és te vitatkoztatok. Tudom, hogy közétek álltam, és mindent helyrehozhattam volna, ha csak szólok, ha elmondom az igazat... de nem tettem.

A vállára teszem a kezem, és elmosolyodom.

- Te vagy a kisöcsém, Lucian. Mindig fedezni foglak, mindig. Sajnálom, hogy nem voltam olyan, akiben megbízhatsz.

Nagyot nyel, és bólint.

- Neked... neked nincs bajod vele? Nem szégyelled magad miattam?

Fintorogva nézek rá.

- Mit? Nem. Miért szégyellném? Még csak nem is változott semmi. Még mindig a kisöcsém vagy, Luce.

Zavartan néz rám.

- De Alex... én meleg vagyok, ez nem egy fázis. Egész életemben próbálkoztam, de soha nem fogok nőkhöz vonzódni. Egyszer majd a világ is rájön.

Rámosolygok.

- Nos, amikor készen állsz arra, hogy elmondd a világnak, én ott leszek veled, ha akarod. Nem vagyok túl jó ebben, Luce. Egyszerűen nem vagyok az. Nem tudom, mi a helyes dolog, amit mondhatnék. Nem tudom, mit kell hallanod. Csak azt tudom, hogy a testvérem vagy, és mindig ugyanúgy szeretni foglak. Nem érdekel, hogy kivel fekszel le. -  Összehúzom rá a szemem.

- Amíg nem a feleségemmel.

Lucian szeme könnybe lábad, de aztán kitör belőle a nevetés.

- Emiatt aggódtál, mi? Emma mindig is csak rád vetett szemet, mindig is, Alex. Sajnálom, hogy nem szóltam hamarabb. Aranyból van a szíve, és soha nem árulna el téged.

Elég régóta vagyok Emma férje ahhoz, hogy ezt tudjam, mégis hagytam, hogy a múltam elvakítson. Rámosolygok Lucianra, és elismerően bólintok.

- Anya tudja? - Kérdezem óvatosan.

Lucian elsápad, és megrázza a fejét, arckifejezése gyötrődik.

- Nem.

- El akarod mondani neki? -  Lucian rám néz, és a vágyakozás a szemében napnál világosabb.

- Együtt akarod elmondani neki? - Teszem hozzá.

Bólint, én pedig megborzolom a haját.
Olyan régen volt már, hogy a kisöcsém ilyen aranyosan nézett ki.

- Csak mondd ki, amikor csak készen állsz, én veled leszek.

Lucian bólint. Tétovázik, mielőtt közelebb lépne, és hirtelen átkarol. Pár másodpercig dermedten állok, mielőtt visszaölelem a bátyámat.

Ő láthatóan elérzékenyülve húzódik el.

- Sajnálom - mondja.

- Köszönöm, a  mai napért, hogy ott voltál. Hálás vagyok, hogy a testvérem vagy.

Szorosan elmosolyodik, és kissé zavartan elfordul, hogy elsétáljon. Úgy tűnik, a mai nap eseményei nagyon megviselik. A szokásos magabiztossága teljesen hiányzik, és utálom, hogy ilyen sebezhetőnek látom.

Nézem, ahogy lesétál a lépcsőn, és nem tehetek róla, de aggódom, hogy Marcus megsebezte. Még rosszabb, hogy nem tudom, hogyan tehetném jóvá.