Kényelmi Házasság

43.Fejezet

Alexander

Emma nem tudja megállni,hogy ne bámulja az eljegyzési gyűrűjét, én pedig nem tudom megállni, hogy ne bámuljam őt. A szél gyönyörűen borzolja a haját és örülök, hogy ma a teraszon vacsorázunk. Nem emlékszem, hogy valahai főzöt volna nekem valaki a szakácsunkon kívül. Mégis Emma egy olyan nő, aki ugyan abban a környezetben nőtt fel, mint én mégis állandóan főz nekem, szán arra, hogy megtudja mik a kedvenc ételeim, és képes egzotikus alapanyagokat vásárolni, hogy meglepjen, nem szoktam hozzá, hogy így gondoskodnak rólam.

- Ez lenyűgöző - mondja és csillog a szeme.

- Bárcsak megmutathatnám anyukámnak.

Emma minden egyes pillanatban képes lenyűgözni. Nem hajlandó lemondani az anyjáról, bármennyire is csekélyek az esélyek

- Gondolod, hogy tetszene neki? - Kérdezem

Emma bólint.

- Igen, egyszerű, de ugyanakkor fényűző is, anyának tuti biztos, hogy tetszene.

Rámosolygok, felragyok amikor az édesanyjáról beszél, és a vele kapcsolatos emlékekről.

- Mesélj a legboldogabb gyermekkori emlékedről - Mondom, a hangom lágy.

Emma rám néz, kicsit fura arckifejezéssel, de egy kicsit gondolkodik, majd belekezd.

- Azt hiszem a legboldogabb gyerekkori emlékem az lenne, amikor még minden egyszerűbbek voltak a dolgok, amikor még a mindennapjaim része voltál. Emlékszem, egyszer a szüleim annyira el voltak foglalva az egymással való veszekedéssel, hogy elfelejtették a születésnapomat, de Luce és te nem, átmentem hozzátok, és ti ketten sütöttetek nekem egy tortát, ami egyébként alig volt ehető, és felraktátok nekem a sok tündér fényt, a mai napig az volt a legjobb születésnapom.

Elmosolyodom.

- Hmm, erre emlékszem, az volt az utolsó születésnap amit velünk töltöttél, emlékszem Lucian pánikszerűen hívott fel, amikor rájött, hogy mindenki elfelejtette a születésnapodat, és rávett, hogy jöjjek haza a főiskoláról, és készítsek neked egy kis partit.

Az évek során a gyermekkori emlékeim egy része elveszett, elfelejtődött. Emmával viszont több emlékem van mint gondoltam.

Emma nevet, elmerül az emlékekben.

- Ti ketten tettétek elviselhetővé a gyerekkoromat, az otthonom nem volt az a hely, ahol szívesen tartózkodtam, bármennyire is próbálkozott anyám, és te lehetővé tetted, hogy elmeneküljek előle. Kennedyéknél mindig úgy éreztem, hogy szeretnek.

- Szeretnek téged, Bogárka, mindannyian imádunk téged. Másképp nem mentem volna hozzád.

- Mesélj a kedvenc gyerekkori emlékedről - mondja.

Sóhajtok.

- Az én gyerekkorom nem volt túl jó. Kénytelen voltam gyorsan felnőni, de végig kellett néznem, ahogy az öccsém élvezte a gyerekkorát veled. Ti ketten mindig olyan jól szórakoztatok egymással, és ettől kicsit magányosnak éreztem magam. Ez nagyon hülyén hangzik, tekintve, hogy sokkal idősebb vagyok nálatok, de így volt. A legértékesebb emlékeim Lucianhoz és hozzád fűződnek, pedig akkor már nem voltam igazán gyerek.

Emma egy gyors csókot nyom az ajkamra.

- Neked is mindig ott voltam, csak sosem vetted észre - mondja.

- Hmm, nem vagyok benne biztos. Még most is, hogy a feleségem vagy, még mindig Lucian áll hozzád közelebb.

Kicsinyesnek hangzik, és tudom, de nem tehetek róla. Kiürítem a poharamat, hogy eltereljem a gondolataimat a hirtelen jött magányról, amit érzek.