Kényelmi Házasság

59. Fejezet

Alexander

Belépek a hálószobámba, és megállok. Mindig is szerettem a magányt, akkor miért érzem ezt a szobát hirtelen olyan... üresnek?

Megrángatom a nyakkendőmet, és besétálok a szekrényembe, tekintetem megáll az üres polcokon. Mindenhol nyomait találom, még a parfümjének halvány illata is ott lengi körül. Sóhajtok, és az ágyam felé indulok, de ez csak ront a helyzeten.

Amikor az ágyamra nézek, csak azt látom, ahogy a haja szétterül a párnáinkon, ahogy álmában felém gurul, belém kapaszkodva. Soha többé nem lesz a karjaimban.

Leülök az ágyamra, és végigsimítok a hajamon. Jobb belátásom ellenére megragadom a telefonomat, egy fotó bámul vissza rám Emmáról és rólam.

Puszit nyomok az arcára, ő pedig mosolyog, a szemei csillognak a boldogságtól.

Nem tudom ezt megtenni. Sóhajtva visszasétálok a hálószobámból a lépcsőn lefelé, szükségem van egy kibaszott italra. Nem tudom kiverni őt a fejemből, minden rá emlékeztet. Akármerre nézek, mindenhol ott vannak a nyomai. Látom, ahogy megcsókol az irodám előterében, ahogy a családommal nevetgél a konyhában, ahogy rám mosolyog az ágyunkból. Minden egyes teret beszennyezett, folyamatosan kínoz az emlékével.

Meglepetten állok meg, amikor nagyapámat látom a bejáratnál állni, kulcsokkal a kezében. Anyám és Lucian is izgatottan vigyorog, miközben felveszik a kabátjukat.

A mosolyuk leolvad az arcukról, amikor meglátják, hogy közeledem, én pedig a homlokomat ráncolom.

- Hová mentek ti hárman?

Anya megfeszül, Lucian pedig félrenéz. Csak nagyapám mosolyog komótosan.

- Ó, sehova - mondja.

- Csak vacsorázni megyünk, elvégre már nyugdíjas vagyok. Rengeteg időm van, hogy elüssem.

Ráncolom a homlokom.

- Van valami konkrét oka annak, hogy családi kirándulásra mentek, anélkül, hogy engem meghívnátok?

A bűntudat Lucian arcán mindent elmond, amit tudnom kell,  Emmával találkoznak, gúnyosan felnevetek.

- Elhagy engem, és magával viszi a családomat, ez kibaszottul nevetséges.

Elsétálok mellettük, a vállam dühösen csapódik Lucian vállába.

- Alexander - mondta nagyapám.

Megállok, és megfordulok, hogy ránézzek.

- Mondtam neked, nem igaz? Ha elengeded, meg fogod bánni.

Lucian bólint. Egy szót sem szólt hozzám, mióta Emma elment, és úgy tűnik, még anyám is csalódott bennem. Nem tudom, mi a faszért engem hibáztatnak, amikor Emma volt az, aki elhagyott.

Megrázom a fejem, és kisétálok, még mindig forrongok, mire megállok a Pokol előtt. Egy újabb kibaszott hely, amit beszennyezett a lány emléke. A hangulatom csak tovább süllyed, ahogy felsétálok a tetőre, a kedvenc helyem ahogy az övé is.

Sóhajtok, ahogy visszaülök ugyanarra a helyre, ahol akkor ültem, amikor Emma visszasétált az életembe. Az eget bámulom, és eszembe jut, ahogyan a csillagokat nézte, mosollyal az arcán.

- Alexander

Meglepetten nézek fel, és megfeszülök.

– Jennifer.

Elmosolyodik, és leül mellém, ugyanolyan szerencsétlennek tűnik, mint valószínűleg én. Hónapok óta nem is gondoltam rá. Nem gondolkodtam azon, milyen lehet számára Noel elvesztése, milyen hatással volt rá mindaz, amit Emma tett. Mikor szűntem meg törődni vele? Mikor kezdtem Emma igényeit az övéi elé helyezni?