Túl késő...[BTS ff.]

Prológus

Én,Moon Min Hee bevallom,magányos vagyok.Egész eddigi életemben az voltam.Egyetlen barátnőm,Choi Yun Seo tartotta bennem a lelket.Csak érte élek.Félreértés ne essék!Van családom,sajnos...Lassacskán huszonegy éve adott életet nekem az édesanyám.Bár,ne tette volna!Kérdezhetnétek,mi ez a zagyvaság,de nem kell,elmagyarázom.

Deaguban,egy késő nyári délelőtt jöttem a világra Moon Hyun Woo,orvos és Son Su Bin,tanár gyermekeként.Szerettek,s óvtak mindentől,egészen hét éves koromig.Akkor bővült a család.Pontosabban bővült volna,de a születést nem élte túl a kisbaba.Édesanyám összeomlott,és apám is rosszul viselte,de én,én nem.Annyi idősen még nem igazán fogtam fel,mekkora csapás is ez.

Ezután minden megváltozott.Az eddigi életünk szertefoszlott.A szüleim,az egyetlen,kicsi lányukra szinte idegenként tekintettek.Igaz,nagyon fiatal voltam,de feltűnt,hogy elhanyagolnak.Viszont igényeltem a törődésüket,nem bírtam nélkülünk,ezért folyton csak velük akartam játszani,avagy megszeretgetni őket.Persze,ezt nem méltányolták.Eltaszítottak maguktól.Nem hinnétek,de bár,maradt volna így.Bár,hagytak volna békén!De nem ez történt...

Tíz esztendős voltam,mikor az egyik este egy rossz jeggyel vonultam apa elé.Iskolás éveim első,s egyben utolsó egyese volt az,amit akkor vittem.Hogy is mertem volna,négyesnél gyatrább értékeléssel a szeme elé kerülni?Hiszen akkor este, megkaptam életem első pofonját,amely akkorát csattant az arcomon,és oly nagy erővel,hogy a falnak vágódtam,és keserves sírásban törtem ki.Ezzel még jobban feldühítettem őt,hangos üvöltésbe kezdett.

Könnyes szemekkel összekapartam magam a földről.Felegyenesedtem,majd kobakomat megemeltem,s a nálam jóval nagyobb és erősebb ember arcát figyeltem.Tekintete szigorú,rideg és rémisztő volt.A hideg rázott tőle...

Hosszas kiabálás után megszeppent,remegő testem láttán,elmosolyodott.Az a vigyor kegyetlen volt,s még a pofonnál is fájdalmasabb.Hiszen élvezte a helyzetet.Miféle beteg ember az ilyen?

Pszichopata fogvillantása után közelebb sétált hozzám.Féltem.Sőt,rettegtem!Emiatt meghátráltam.Nem kellett volna...Ismét agresszív lett,s pofonnal jutalmazott.A padlóhoz csapódtam,és zokogtam.Ekkor zárkattanást hallottam meg,s anyám lépett be az ajtón.Ijedten pillantott rám,majd a ,,drága" férjére.Az agresszív férfi,s a törékeny gyermek láttán,rájött mindenre.Aggódóan felsegített a hideg talajról,és mindenhol megvizsgált.Az orcáim kivételével teljesen sértetlen voltam.Még mindig kocsonyaként remegtem.Ez feltűnt neki is.Nyugtató mosolyra húzta a száját,és letörölte az arcomról a sós nedvet.A szobámba vezetett,bebújtatott az ágyamba,majd otthagyott.Meglepődtem.Az elmúlt három évben még véletlenül sem törődött velem,most pedig mégiscsak érdeklem?Mindenesetre nem bántam.Nem bántam,hogy pár percre visszakaphattam őt,az igazi anyámat.

Ez volt bántalmazásom első alkalma,de sajnos nem az utolsó.Mint mondtam,ez tíz éves koromban történt.Na,onnantól kezdve folyton kaptam.Mikor többet,mikor kevesebbet.Teljesen igazságtalanul,és minden ok nélkül.Rajtam vezette le a feszültséget...végeláthatatlan éveken át.Anyám pedig meg sem próbált védeni,hagyta,hogy gyötörjön.Viszont láttam az aprócska nőn,hogy segítene,de nem tud,vagy nem mer.Ezért egy darabig nem akartam haragudni rá,de mikor ő is megütött,végleg eltört a mécses.Gyűlöltem mindkettőjüket.

Talán azon tanakodtok,hogy nem vette észre mindezt a külvilág.Egyszerű.Moon Hyun Woo egy neves és tehetséges orvos volt,ki tudta,hova és hogyan kell ütni.Szinte nyomtalanul vert.Hihetetlennek,felháborítónak,de egyben elképesztőnek találtam.Az életünket a legidillibb hazugságba burkolta.Mindenki azt hitte,mi vagyunk a tökéletes család.Ja,meg a frászt!

Rettenetes és fájdalmas évek múltán,elérkezett a tizennyolcadik születésnapom.Elhatároztam,elköltözöm.Tervemet majdnem véghez is vittem,de édesanyám könyörgését nem tudtam,nem bírtam semmibe venni.Így hát,maradtam.Ostoba döntés volt!