Túl késő...[BTS ff.]

42.fejezet:Fuldoklás

- APA! - MinHee elcsukló hangon üvöltötte, mire a doktor megpróbálta menteni a helyzetet, ám már túl késő volt.

A gyenge korlátot könnyedén áttörte az autó.
MinHee, és az apja is torka szakadtából üvöltött, miközben a kocsi zuhant a végzetük felé.
A gépjármű hatalmasat csobbant, mikor a vízbe ért.
A lány, és a férfi ijedtében azt sem tudta, mit csináljon.
Egyre, s egyre mélyebbre süllyedtek, az autó belső terébe pedig rohamos gyorsasággal elkezdett beszivárogni a víz.

- Add a kulcsot! - remegve meglökte apját a lány.

- Nem - gúnyos kacaj szakadt fel a torkából - Te itt maradsz - tébolyodott elméje teljesen elborult.

- ADD IDE! - remegő kezekkel apja zsebe felé nyúlt.

- Meg fogsz halni - hahotázva elkapta MinHee csuklóját, majd még utoljára beleverte lánya fejét az üvegbe.

Nem volt több idejük.
A kocsi teljesen feltöltődött vízzel, s ezzel kiszorította az összes megmaradt levegőt.
A legutolsó pillanatban megtöltötték tüdejüket oxigénnel, majd küzdeni kezdtek az életükért.
HyunWoo minden erejét bevetve feszegette az autó ajtaját, sikertelenül, mert az nem nyílott.
MinHee sem tétlenkedett, ám az Ő helyzete merőben súlyosabb volt, mint az Őt felnevelő férfié.
Az anyósülés felől sem adta meg magát az ajtó, és még a bilincse kulcsát sem szerezte meg.
Mindennek tetejébe a levegője is rohamosan fogyott, s ezzel nem volt egyedül.
A lány lélegzetvisszatartó-bajnok volt még valamikor régen, mikor úszni járhatott a verések ellenére is, ennek köszönhetően úgymond sokkalta tovább bírta, mint a férfi.
Hiszen az apa harcolt a fuldoklás ellen, megpróbálta leküzdeni a torkát közrefogó, szorongató, fájdalmas érzetet, szüntelen feszegette már lánya ajtaját is, utolsó esélyt látva benne, ám végül minden hiábavalónak bizonyult.

Az életével fizetett bűneiért.

MinHee szíve majd' kiugrott a helyéről, mikor azt érzékelte, hogy az apja nem mozog, már csak a teste lebeg a vizen.
Félve megérintette a férfi karját, annak hullája pedig meginogott, és halott ábrázata farkasszemet nézett lánya riadt arcával.
Üveges szemei, s egymástól elnyíló ajkai láttán MinHee elmondhatatlanul megijedt, végtagjai megremegtek.
Még kétségbeesettebb lett, s a legvegőhiány is a markában tartotta.
Elméje nem volt teljesen tiszta, kissé megzavarodott, de tudta, mit kell tennie.
Bátortalanul ugyan, de kutatni kezdett a férfi zsebében.

Nem attól félt, hogy az esetleg bánthatná, hanem a tudat rémisztette meg, hiszen halott apjához kellett érnie.

Szinte rögtön rálelt egyetlen reményére; az apró, de annál jelentőségteljesebb szereppel bíró kulcsra.
Nem is késlekedett tovább.
Az úr testét finoman arréb lökte, majd kapkodva kinyitotta a bilincset, s leszedte fájó csuklójáról.
Kisebb reménysugarat látott meg maga előtt, ám rájött, levegője már csak néhány mádodpercig tartja életben.
Stresszesen ütni, rúgni kezdte az ajtó üvegét, de az nem akart kiúttá válni.

Már csak egyetlen ötlete maradt.

Hátranyúlt az ülésre, és kezébe vette apja elsősegélydobozát.
Minden erejét összeszedve csapkodni kezdte vele az üveget ott, ahol összeért az ajtóval.
Néhány másodperc múlva az megadta magát, a lány pedig mindent eldobott a kezéből, majd átfurakodott a lyukon, s a felszín felé úszott.
Már-már mozogni sem volt ereje, de nem hagyta el magát.

Mikor a felszínre ért, nagy levegőt véve újraéledt a tüdeje.
Persze, nem ennyi volt az egész.
A folyó sodrását is le kellett gyűrnie, és a kitartása meghozta az eredményét.
Eljutott a partig, ott pedig erőtlenül kimászott a szárazföldre, majd hátára fordulva kezdte felköhögni a benyelt vizet.
Sötét volt, szinte az orráig sem látott el, csak az égen ragyogó csillagok adtak egy kis fényt a kövérre hízott Holddal együtt.