Túl késő...[BTS ff.]

Epilógus

Pontosan egy éve annak, hogy mindenemet Taehyung-nak adtam.
Eddigi életem tán' legszebb napja volt.
Még mindig végigfut a hideg a gerincem mentén, ha arra gondolok, micsoda eufórikus élményekben volt részem.

A házasságtól nem azt kaptam, amit vártam, hanem valami sokkalta jobbat. Amióta Tae-t a férjemnek mondhatom, komolyabb s törődékenyebb lett és elkezdte kinőni a gyerekesebb szokásait is.

Ezzel nem a humorára gondolok, az maradt ugyanolyan, szerencsére.

Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy annyi dráma után végre sínen van az életem.
Ismét tanítok, na, meg hobbi szinten fotózgatok.
A fiúk karrierje pedig mindent elsöprő gyorsasággal halad a csúcs felé. Egyre nagyobb s nagyobb sikereket érnek el, amely valljuk be, nem oly' meglepő, hiszen mind roppant tehetségesek.

- Megjöttem! - Tae édesen mormogó hangja zökkent ki gondolatmenetemből.

- Hiányoztál~! - lábujjhegyre állva rövid csókot nyomok ajkaira, majd mosolyogva mellkasához simulok, Ő pedig hosszú karjait szorosan körémfonja.

- Te is nekem - halkan felsóhajt, majd arcát nyakamba temetve, somolyogva susmotolni kezd. - Tudod, milyen nap van ma? - forró lehelete csiklandozza a bőröm, ezért mozgolódni kezdek.

- Kedd? - kezeimet magam is köré fonom.

- És még? - türelmetlenkedve dörmögi, miközben apró csókokkal halmoz el.

- Huszonharmadika? - hümmögve fekete ingjébe kapaszkodom.

- Tudom, hogy tudod - kobakját megemelve pislant rám.

- Tudom, hogy tudod, hogy tudom - vigyorogva távolabb húzódnék, de a drága férjem nem enged.

- Akkor? Mit csináljunk? - egyik kacsóját az arcomra vezetve cirógatni kezd.

- Együnk - csillogó szemekkel belesimulok méretes tenyerébe.

Bólintással nyugtázza a csodás ötletemet, majd gyors csókot nyom ajkaimra és kezemet megfogva a konyhába vezet, ahol már minden készen áll a vacsorához.
Tae cseppet sem lepődik meg. Biztosan erre számított. Én pedig arra, hogy elfelejti az évfordulónkat. Kellemesen csalódtam.

Az asztalhoz érvén azt várom, hogy gáláns úriemberként kihúzza a székemet, ám közel sem ez történik.
Kacsómat nem engedi el, miközben kényelmesen helyet foglal a székén. Lábait szétvetve szabad mancsának hosszú, csontos ujjaival felszántja csokoládébarna tincseit, aztán megpaskolja a bal lábát, ezzel jelezvén, hogy ott a helyem.
Pironkodva ugyan, de akarata szerint elhelyezkedek a combján. Ezt egy hatalmas, büszke vigyorral díjazza. Mint mindig, most is lenne mit mondanom, de nem szegem a kedvét, had örüljön a fejének.

- El fog így zsibbadni a lábad - szemöldökömet megemelem, jobb kezemet pedig nyaka köré vetem. - Tudod, nekem ott kellene ülnöm - az asztal túloldalán lévő szék felé biccentek.

- A lehető legközelebb akarlak magamhoz tudni - egyik kezével a derekamra fog, másikkal pedig megragadja a főztömhöz szükséges evőeszközt. - Majdnem olyan jó az illata, mint neked - mosolyogva megtölti a tüdejét a leves aromájával.

- Tae~! - vöröslő arcomat vállába temetem. - Inkább tömd meg a hasadat - nevetve megbököm a pocakját.

Rögtön nekilát a levesnek, ami szemmel láthatóan ízlik neki.
Éppen azon vagyok, hogy rákérdezzek erre, mikor a számhoz emeli a kanalat. Meglepve fogadom, de nem hátrálok ki a helyzetből, hagyom, hogy úgy etessen, mint egy kisbabát.