Túl késő...[BTS ff.]

29.fejezet:Haldoklik + ❦3K❦

-Haldoklom.

Az illető hangja ismerős volt.Nagyon ismerős.

-Csak Te segíthetsz.

S ekkor villámként hasított belém a felismerés.

-Kérlek...!

-Anya...?-teljesen ledermedtem.

-Kicsim...-zokogva próbált társalogni velem az asszony.-Nem akarok meghalni.-hangja megremegett,ténylegesen rettegett a haláltól.

Hirtelen nem tudtam mit mondani.Már az is lesokkolt,hogy felhívott ez a nő.

-Hallasz,Lányom?

-Igen.-halkan susogtam.-Mi az,hogy haldokolsz?-félve tettem fel kérdésemet.

-Rákos vagyok.-oly' fájdalmasan sírt,hogy még az Én szívem is belesajdult.-A kezelés,ami talán megmenthetne,pedig rettentően drága.

-Biztos ez?-lábaim megremegtek.

-Teljesen biztos.-folytatta a sírást.

-Mit szeretnél tőlem?-erre felettébb kíváncsi voltam.

-A támogatásodat,lelkileg...és...anyagilag is...

Ah,szóval ezért keresett meg.Pénz kellene neki.

-Senki másra nem számíthatok.

-Mi van a férjeddel...?Van elég pénzetek.-undorodva gondoltam vissza az apámra.

-Beadta a válást,miattad.

-Miattam?-meglepődtem.

-Megpróbáltalak megvédni,melletted tanúskodtam,ezzel pedig megpecsételtem a sorsunkat.

-Nélküle neked is jobb.

-Éppen,hogy csak kijövök a fizetésemből...Erre már nem jutna...Egyébként meg már dolgozni sem tudok,súlyos az állapotom.

-Vagyonmegosztás?Nem kaptál semmit?

-A házat megkaptam.-kissé kezdett lenyugodni.-Ugye számíthatok rád...?-alig hallhatóan suttogta a telefonba.

-Figyelj...!Én már Japánban élek.Legalább is jelenleg.-hatalmasat sóhajtottam.-Hogy segíthetnék?

Igaz,hogy Ő sem volt hozzám kegyes az évek során,ám mégsem hagyhatom magára.Akármi is történt ez a nő az anyám,aki felnevelt,viszont nem bizonyult jó szülőnek.

-Japánban?-ledöbbent.-Jaj,így nem tudsz segíteni...Messze vagy...-teljesen elkeseredett.

-Ne aggódj!Megoldom.

-Komolyan?

-A legkomolyabban.

-Kicsim...Én...

-NE!Ne hálálkodj!-figyelmeztettem.-Nekem sincs pénzem.Az itteni élet nem olcsó mulatság.Viszont szerzek a kezelésedre.-próbáltam megnyugtatni az asszonyt,s magamat is,mert fogalmam sem volt arról,hogy honnan szedem össze a kellő összeget.

-Tényleg segítesz nekem...?-még mindig nem tudta felfogni.-Miért...?

-Mert a lányod vagyok.Attól,hogy Te nem álltál mellém a nehéz helyzetekben,Én megtehetem.Bennem van annyi,hogy segítek.-ridegen magyaráztam el.-Mellesleg azt sem szeretném,hogy az anyám meghaljon.Lehet,hogy nem Te vagy a szívem csücske,ám megrettentő a tudat,hogy elragadhat a végzet.