Túl késő...[BTS ff.]

11.fejezet:Elrabolva

Szemeimbe könnyek gyűltek,s az előttem álló meglepett fiú tekintetét bámultam.Nem láttam mást,mint egy nyomorult férget,ki kezet mert emelni rám.

Egy világ omlott össze bennem.Taehyung-gal kapcsolatos gondolataimat,érzelmeimet elnyomta a csalódottság,és a fájdalom.

Remegve bambultam magam elé.Szóhoz sem tudtam jutni.Sokként ért ez az egész.Tae sem mondott semmit.Kiejtette a kezéből a borosüveget,majd kétségbeesetten elrohant.

A többiek is meglepetten álltak a helyzethez.

-MinHee,nagyon fáj?-aggódva elém lépett Hobie,s az arcomat kezdte el vizsgálgatni.

Nem válaszoltam.Hangos zokogásban törtem ki,majd összetörve elrohantam.Yoongi-ék utánam szaladtak,ám én sokkal gyorsabb voltam náluk,s végül feladták a fogócskázást.

Nem érdekelt semmi,és senki.Haza akartam érni,s teli sírni a párnáimat.

Sietve kapkodtam a lábaimat a sötét utcákon,mikor lépések hangját hallottam meg.Idegesen magam mögé lestem,de nem láttam senkit sem.Túlzott paranoiának tituláltam az előbb hallottakat,ám olyannyira valóságosnak véltem őket,hogy szinte már kocogva igyekeztem haza.

Nem tudom,hogy a stressz,vagy a betegségem miatt,de hirtelen szédülni kezdtem,s a légzés is nehezemre esett.Úgy éreztem,menten meghalok.Ám összeszedtem magam,s továbbhaladtam.
Haza kell érnem!
Ez lebegett a szemem előtt.

Lépteim egyre,s egyre lassultak.Míg' nem már csak vonszoltam magam.Nem adtam fel.
Ha csigalassan is,egyszer majd csak hazaérek.
Bár,így lett volna!Ámde aznap,én már nem léptem át a lakásom küszöbét.

Ismét lépteket véltem felfedezni a messzi távolban.Riadtan gyorsítottam újfent a tempómon,már amennyire tudtam.A zajokat közelebbről,s közelebbről hallottam.A szívem össze-vissza kalimpált,nem mertem hátranézni.Az időjárás pedig összehangolódott a kedvemmel.Leszakadt az ég.Úgy zuhogott az eső,mintha dézsából öntenék.Hirtelen egy hangos mennydörgés hallatszódott,melyet villámlás követett,én pedig összerezzentem a félelemtől.Ebben a pillanatban valaki megragadta a csuklómat,s maga felé fordított.Sötét volt,semmit sem láttam.Csak az egyre erősödő szorítását éreztem.Ki akartam tépni magamat a keze közül,de nem ment.Az idegen egy nedves szövetdarabot tartott a szám elé,melytől az eddigi kevéske erőm is elhagyott,s öntudatlan állapotba kerültem.

***Taehyung***

Mit tettem?!Hogy ihattam ennyit?!Hogy mertem megütni?!
Nem,Taehyung,ez nem a te hibád!Nem őt akartad bántani!
Ah,de az én hibám!Nem szabadott volna senkire sem kezet emelnem.Mindenről én tehetek!Elrontottam,mindent!Ott kezdődőleg,hogy nem hallgattam meg.Ezek után,hogy nézzek a szemébe?Összetörtem a szívét.Nem fog megbocsátani,már nem...Hányadszorra bántom meg?!Nem érdemlem őt...túl jó hozzám...

Céltalanul róttam az utcákat.Még az eső is eleredt.Nem tudtam,mit kellene tennem.Részeg voltam,de úgy döntöttem,MinHee-t megvárom a lakásánál.Mire hazaér,biztosan kijózanodom.

***YunSeo***

Már lassan lemegy a Nap is,de MinHee még mindig nem ért haza.Hol a francban lehet?Egész nap hívogattam.Legalább százszor kerestem.Üzenetet is írtam neki,de semmi.
Talán történt vele valami?
Nem,ilyenre gondolni sem szabad!Ahj,az az idióta Taehyung!Nem hiszem el,miatta van ez az egész galiba.

A fiúkkal is beszéltem már.Ők sem tudják,hol van.Eddig keresték a barátnőmet,de sehol sem találták.MinHee nem szokott így eltűnni.S a rendőrségre sem mehetünk,még nem telt el hetvenkét óra.Aggódom.