Túl késő...[BTS ff.]

16.fejezet:Melankólia

Egy ártatlan vére borítja az aszfaltot.Annak a vére,aki a mindenséget jelenti számomra.Annak a vére,aki helyett nekem kellett volna elterülnöm a talajon.Annak a vére,kinek sebei az Én lelkemen száradnak...

A gázoló mit sem törődve a történtekkel irányt váltott,s elhajtott a helyszínről.Gerinctelen alak.Nem vállalja a tetteiért a felelősséget.Felháborított,ám akkor ez volt a legkisebb problémám. 

Gondolkodás nélkül a fiúhoz rohantam,s idegesen elkezdtem szorongatni a jobb kezét.Közben Taehyung apja értesítette a mentőket,az anyja pedig szinte még fel sem fogta,hogy a gyermekét elgázolták.

-Tae?Tae!-elcsuklott hangon szólítgattam.

Nem mertem megmozdítani a testét.Féltem,hogy rontanék az állapotán.Viszont teljesen kétségbeestem,hiszen nem reagált semmire sem,ezért óvatosan elkezdtem simogatni lehorzsolt arcát.Közben pedig záporesőként hullattam  könnyeimet.

-MinHee...-nehézkesen felnyitotta pilláit,s beszélni próbált.-Ne félj!-alig hallhatóan suttogott.

-Tae,ne,ne beszélj!-remegő hangon kérleltem.

-Ne sírj...!-susogva megemelte bal kezét,s letörölte az arcomat borító sós cseppeket.-Mosolyogj...!-hüvelykujját végigsimította ajkaimon.-Úgy vagy a leggyönyörűbb...-apró mosoly jelent meg az arcán.

Annyira idióta vagyok!Még ilyen helyzetben is velem törődik...Rá sem hederít a fájdalmaira,s arra,hogy egy vértócsa kellős közepén fekszik.Egyetlen személlyel foglalkozik:velem.Mikor érdemeltem ki Őt?Mivel érdemeltem ki?

-Kérlek,ne pazarold az energiádat!-könnyeim ismét utat törtek maguknak.-Annyira sajnálom!-cirógatni kezdtem az arcát.-Bocsáss meg!-halkan elnézést kértem.

-Te bocsáss meg!-köhintett párat.-Nem egy hiba vagy,hanem a mindenség.-erőtlenül nyökögte.

-Tae,ne fáraszd magad!Mindjárt ideérnek a mentők,s ellátnak,semmi bajod sem lesz...-próbáltam meggyőzni a fiút,s egyben magamat is.

-MinHee...-hangja elcsuklott.-Ha meghalok,ne gyere közel a testemhez...-egy sós csepp gördült le az arcán,amely még így is gyönyörű volt.-Mert akkor már a kezeimmel,nem tudom letörölni a könnyeidet...-lassan lehunyta pilláit.

-Tae,ne mondj ilyeneket!-tenyereim közé fogtam fenomenális arcát,mire kinyitotta szemeit.-Rendbe jössz,és boldogan fogsz élni!-homlokunkat összeérintettem,s elvesztem mélybarna íriszeiben.

-Boldogan élünk...együtt...-újabb könnycsepp gördült le orcáján.-Mert...-nehézkesen mély levegőt vett.-Sze...szer...-köhintett párat.

Nem vártam meg,hogy befejezze mondandóját.Abban a pillanatban nem érdekelt.Éreztem,hogy szüksége van rám,s nekem is rá.Az emócióim pedig teljesen elvették az eszem.Hiszen nem törődve a szüleivel,a közlendőjével,és a helyzettel,párnácskáimat puha ajkaira tapasztottam,s lágy csókot leheltem csábító szájára.

TaeTae miután elváltam tőle,finoman megvillogtatta fogsorát,majd elvesztette erejét.Próbált küzdeni az öntudatlanság ellen,de az erősebbnek bizonyult nála.Mert szemhéjai leragadtak,s mély,talán örök álomba szenderült...