Túl késő...[BTS ff.]

36.fejezet:Találkoztunk + 7K

Mesémet viszont nem tudtam befejezni,mert szemeim leragadtak,és elnyelt a sötét,de boldog öntudatlanság.

Talán örökre.

***Taehyung***

Már hazaértünk,mikor feltűnt,hogy MinHee gyógyszere nálam maradt.
Kezdett sötétedni,de úgy döntöttem,elviszem neki.

Legalább lesz indokom,ha megkérdezi,miért mentem el hozzá.

Magamhoz vettem a slusszkulcsot,és rögvest útnak indultam.
Az égen ismét sötét felhők gyülekeztek.
Az eső úgy zuhogott,mintha dézsából öntötték volna.

Nem túl gyorsan,de eljutottam a lány lakásáig.
Mihelyst kiszálltam a friss levegőre,rögtön megcsapott a fogvacogtató szellő,amely igencsak csípte orcáimat.
Éppen emiatt sietve beléptem a lépcsőházba,és felkocogtam a második emeletre.
Ott hosszasan kopogtam,viszont senki sem engedett be.
Aztán hangos csörömpölés ütötte meg füleimet.Ennek hatására egyre erősebben csapkodtam az ajtót,eredménytelenül.
Néhány perc elteltével elfogyott minden türelmem,s pár próbálkozás után sikeresen berúgtam az bejárati ajtót,és bejutottam a lakásba.
Idegesen keresni kezdtem MinHee-t.
Rosszabbnál rosszabb gondolatok lengték be elmémet.
A konyhába érve pedig egy vörös tócsa szúrta ki szemeimet.
Kirázott a hideg,megrémültem.
A pult mögé szaladtam,és ledermedtem,mikor megpillantottam vérben ázó Szerelmemet a földön heverve.
Nem akartam hinni a szemeimnek,nem értettem,mi történhetett.
Viszont nem is volt időm gondolkodni.Remegő kezekkel bepötyögtem telefonomba a mentők számát,majd térdre rogyva próbáltam felfogni,hogy lehet,elveszítem MinHee-t.

- Szerelmem - óvatosan közelebb másztam hozzá - nem hagyhatsz itt! - könnyeim arcára hullottak. - Túl kell élned! - eligazgattam tincseit. - Mert ha elhagysz - hosszú csókot nyomtam homlokára - Én utánad megyek.

***MinHee***

Pilláimat felnyitva egy vakítóan világos helyen találtam magam.
Percekig hunyorogtam,mire szemeim megszokták a rengeteg fényt.
Magamon végignézve felfedeztem,hogy koromfekete ruházatom eltűnt,és egy fehérben pompázó szettet viselek.

Olyan volt,mintha a semmi közepébe cseppentem volna.

Sehol egy lélek,teljes magány.

Aztán hirtelen minden megváltozott.
Egy élettel teli,virágzó kertben álldogáltam,s nem egyedül.
Sok-sok ember kóborolt,pihent,vagy társalgott egymással.Fiatal,s öreg egyaránt megtalálta a helyét.
Boldognak tűntek,és gondtalannak.
Persze néhányan éppoly' elveszettek voltak,mint Én,ám Őket is hamar megtalálta a hozzájuk tartozó személy,s ténylegesen egyedül maradtam.
Nem tudtam mit kezdeni magammal,így hát,leültem a legközelebbi padra,és a fűben nyíló virágokat kezdtem el szemlélni.
Tevékenységemet az zavarta meg,hogy megállt előttem egy asszony.
Lassan felvezettem tekintetem vékonyka lábain,majd túlzottan lesoványodott felső testén,mire orcáihoz értem,és azokat megpillantva teljesen leblokkoltam.

- Mit keresel Te itt? - ijedt ábrázattal érdeklődött. - Nem lehetnél itt.

- Anya - zokogva felpattantam,és a nyakába ugrottam. - Azt hittem,soha többé nem láthatlak - a lehető legerősebben öleltem.

- Kicsim - lehuppant a padra,és maga mellé invitált - hogy tehetted ezt?

- Tessék?