Faith

XXVI.

Lexa pov

Amint Clarke kilépett a szobából, én szinte kiestem a szekrényből. Leültem a legközelebbi székre és hallgattam ahogy Raven és Octavia felettem veszekednek.
-Nem hagyhatjuk és ezt te is tudod Raven!-csattant fel Octavia.
-Figyelj ez az egyetlen esélyünk, ha ezt most elkapkodjuk, talán örökre elcsesszük az életüket.-vitatkozott Raven.
Fejemet a kezeimbe temettem, próbálva kizárni a gondolatokat.
-Van egy óránk összeszedni mindent, csak szembesíteni kell. Mi ezen olyan nagy terv? Meg tudjuk csinálni! Lexa mondj már valamit!-nézett rám hirtelen O, majd vele együtt Raven is. Tőlem várták a megoldást.
-Nem fogom engedni hogy Wells hozzáérjen. Azt sose bocsájtanám meg magamnak. Tudom, Raven, kockázatos, de meg kell tennünk. Gondolj bele, ha Clarke utána tudná meg hogy ki is ő valójában.
Egy percig csend volt majd Raven Wells laptopjához nyúlt.
-Sietnünk kell. Van egy tervem...

Elmondott mindent, már csak annyi volt a dolgom hogy várjak. Raven és Octavia a megbeszélt időben kiléptek a szobából, engem magamra hagyva. Kicsivel később viszont, amikor tudtam hogy már valószinűleg elkezdték, nem bírtam tovább, ott akartam lenni. Kinyitottam az ajtót és gyors lépésekkel elindultam a szobánk felé.

Clarke pov

Wells a falnak tolt az ajtóm előtt és a nyakamat csókolta. Rázott a hideg és magammal küzdöttem. Egyik percben le akartam tolni magamról, a másikban viszont még közelebb húzni.
Valahogy kinyitottam az ajtót és most először őt is húztam magammal. Becsuktam magunk mögött, majd Wells az ágyra fektetett. Felettem volt amikor valaki erőteljesen kopogott.
-Hagyjd a fenébe, majd elmennek.-mondta Wells és egy percre se állt meg.
A kopogás visszatért, ezúttal még hangosabban. Lelöktem magamról Wells testét és az ajtóhoz mentem.
Octavia és Raven álltak előttem, olyan dühös fejjel, amilyet még sose láttam rajtuk.
-Beszélnünk kell.-mondta Raven.
-Nem ér rá? Épp elég elfoglaltak vagyunk.-lépett mellém Wells és átkarolta a derekamat.
-Nem, nem ér rá. És azt ajánlom vedd le róla a kezed mielőtt eltöröm.-hallottam meg egy ellentmondást nem tűrő hangot a két lány mögött. Azonnal felismertem, de nem akartam elhinni. Minden haragom ellenére leráztam Wells karját magamról és a hang irányába figyeltem, várva hogy meglássam Lexát.
Octavia hátranézett, az enyémhez hasonló döbbent arckifejezéssel.
-Lexa, neked nem kéne itt lenned.-suttogta O, túl hangosan, így én is hallottam.
Lexa végre előre lépett, le se véve a szemét rólam, így válaszolt Octaviának.
-Túl sokszor próbáltak már távoltartani tőle.-mondta rám gondolva.
Nem tudtam mit érezzek. Pontosan az történt amiről már 62 napja álmodoztam. De Lexa elhagyott és most azt várja hogy egy másodperc alatt a nyakába ugorjak? Ezt akartam megtenni, igen, de az agyam racionális oldala még mindig válaszokat akart.
-Lexa...-suttogtam. Rámmosolygott és még egy lépést tett felém, de én hátrálni kezdtem. A mosoly eltűnt, helyette csak a csalódottság maradt az arcán.
-Sajnálom, Clarke. Mindent elmagyarázok. Csak hagyd.-mondta könyörgően és én bólintottam. Pont annyira szükségem volt erre mint neki.
-De előbb. Te féreg!-csattant fel Lexa és egy másodpercen múlt hogy rávesse magát Wellsre. Octavia hátrafogta Lexa karjait és visszahúzta. Wells hátrálni kezdett és csak az íróasztalomnál állt meg.
-Na tehát, kezdjünk bele. Wells drága, ugye nem hitted hogy ennyire egyszerűen megúszod majd?-lóbált meg egy lapot Raven, ami egy kinyomtatott emailnek tűnt. Wells a papír látványától elsápadt, és rázni kezdte a fejét.
-Nem...Ezt nem tehetitek.-mondta.
-Ja hogy itt csak neked van jogod megfenyegetni mindenkit hogy elérd amit akarsz? Ne haragudj nem tudtam.-nevette el magát Raven, én pedig csak álltam ott, értetlenül.
-Lányok...Most azonnal magyarázzátok el hogy mi folyik itt.-szóltam közbe. Nagyon felhúzott hogy a fejem felett beszélnek.
-Oh, persze. Lexa, tiéd a megtiszteltetés.
Időközben Octavia elengedte a kezeit, amit ő karba tett és láttam ahogy megfeszülnek az izmai az idegességtől. Rám nézett és nagy levegőt vett. Végre megkaptam a válaszaimat.
-Wells megkeresett. Két nappal azelőtt hogy elmentem. Megfenyegetett. Azt mondta ha nem hagylak el, kiszivárogtatja a titkomat. De nem ez aggasztott. Azt mondta ellened is van valamije. Valami, amivel tönkre teheti az életedet. Nem engedhettem hogy ezt tegye veled.-könnyeket láttam a szemében. Közelebb léptem hozzá amíg beszélt.-Ravenhez mentem segítségért. Kiterveltük hogy keresünk valamit ellene. Viszont akármennyire akartam, nem avathattunk be. Féltünk hogy akkor nagyobb kárt okoznál mint hasznot...-nevetett fel kínosan, ami még mindig a világ legédesebb nevetése volt számomra.-Féltünk hogy nem működnél együtt Wellsel, hogy lelepleznél. Kellettél a tervhez. És miattad, sikerült is. Miattad Raven megtalált egy emailt.-itt Wellshez fordult-Úgyhogy ha jót akarsz magadnak, leszállsz rólam és Clarkeról, mert a következő alkalommal beverem a képedet.
-Nyugi, Lexa.-szólt közbe Octavia.
-Tudod mi van ebben az emailben?-kérdezte Raven, felemelve a lapot.-Az indok ami miatt itt lehetsz. Nem csak Lexáékat fenyegetted, igaz? Nem vettek volna fel, csak apuci elintézte, ugye? Megfenyegetted az igazgatót hogy kírúgatjátok apáddal ha nem vesz fel. Na most vajon mit szólnának a diákok ha mindegyiküknek kiosztanánk egy példányt ebből a lapból?-vigyorodott el, Wells viszont minden szónál egyre sápadtabb lett.

Undorodtam tőle. Azt hittem bízhatok benne, de végig ő okozta minden fájdalmamat. Elüldözte a lányt akit szeretek, csak azért hogy megkaphasson engem. És én nem jöttem rá. Szánalmas...

-Ne tedd, kérlek. Bármit megteszek.-mondta Wells kétségbeesetten, mire összenéztünk a lányokkal.
-Soha többet nem fenyegetsz meg senkit. Ha akár csak a fülünkbe is jut egy pletyka rólad, azonnal eljuttatjuk az emailt a rendőrségre.-mondta Lexa, mire Wells hevesen bólogatni kezdett.
Lexa bólintott és hagyott neki helyet hogy kimehessen a szobából, de én az útjába álltam. Ideje se volt magyarázkodni, már lendítettem is a kezem és egy hatalmas pofont adtam neki. Wells hitetlen és dühös arccal bámult rám, de nem mert szólni semmit.
Mire felfogtam mit tettem, már meg is éreztem Lexa kezét, ahogy összekulcsolta az enyémmel. Már annyira hiányzott hogy amint hozzámért, végre kellemesen rázott ki a hideg. Rászorítottam a kezére és láttam a szemem sarkából ahogy elmosolyodik.
Wells kiosont a szobából így már csak négyen álltunk egymás előtt. Raven törte meg a csendet.
-Azt hiszem mi most visszamegyünk a szobánkba, élvezni a dicsőséget.-mondta majd átkarolta Octaviát és kihátráltak a folyosóra maguk mögött becsukva az ajtót.

Amikor kettesben maradtunk, Lexa felém fordult és megfogta a másik kezemet is.
-Clarke én...-kezdett volna bele de félbeszakítottam.
-Ne, Lexa. Nem kell. Én is ezt tettem volna.-suttogtam és próbáltam megemészteni hogy tényleg ott áll előttem, teljes életnagyságában.
-Clarke...-mondta de én még mindig az arcát bámultam. Minden részletet memorizálni akartam.
-Hmm?
-Hiányoztál. Jobban mint hinnéd. 64 nap...Túl sok. Egy is túl sok lett volna, de...
-62-szóltam bele.
-Mi? Mi 62?-nézett rám furán.
-Csak 62 nap. Nem 64.-mosolyodtam el mire megforgatta a szemét.
-Szóval te is számoltad.-mondta egy önelégült mosollyal. Rajtam volt a sor hogy megforgassam a szemem.
-Minden reggel. És este.-sóhajtottam végül, miközben Lexa közelebb lépett hozzám.
-Szóval hiányoztam.-mondta megint mosolyogva.
-Olyan önelégült vagy.-mondtam.
-Szereted...-válaszolta már centikre az arcomtól.
-Tévedés. Téged szeretlek.-zártam be a szánk között lévő rést.
Lexa azonnal közelebb húzott és mindkét karját a derekam köré tette, míg én a nyakán pihentettem.

Ez a csók olyan volt, mintha az első lett volna. Mégis minden olyan ismerős volt. Lexa illata, a bőre, a haja, ahogy közel húzott, ahogy tartotta a derekam, még a légzése is.

Aznap este végre nem könnyezve vagy magányosan aludtam el, hanem azzal a karral a derekamon, ami oda tartozott.