Faith

XL.

Clarke pov

Igyekeztem gyorsra fogni a zuhanyzást majd az átöltözést, mert tudtam hogy Lexát kint fogom találni, a tetőn fagyoskodva. Vele még a cserepeken ücsörgés is sokkal elviselhetőbb volt.

-Lexa? Megvagy?-léptem az ablakpárkányára, onnan pedig feljebb, a végén pont mellé ülve.
-Jól vagyok.-mondta kicsit sem hihetően.
A vállunk összeért ahogy szótlanul figyeltük az utcákat. Elég késő volt ahhoz hogy csönd legyen, de néhány kocsi lámpája még ilyenkor is  bevilágította az utakat.

-Costia szakított velem.-mondta hirtelen, mire félrenyeltem a levegőt is.
-Hogy mi?!-kérdeztem felé fordulva.
Bólintott, mintha csak annyit mondott volna hogy 'hideg van ma este'.
-Aznap amikor találkoztunk a könyvtárban.-pontosított, mire mégjobban elképedtem.
-De hisz az már egy hete volt! És te azóta nem szóltál?!-kérdeztem kicsit idegesen.
Megrázta a fejét.
-Nem tudtam hogy mondjam el. Az indokot.-magyarázkodott elcsukló hangon.
-De mostmár elkezdted.-tettem a kezem a vállára.-Elmondhatod nekem Lexa.-mondtam mostmár finomabban.
Pislogott néhányat majd nagyot nyelve visszafordult az ég felé.

-Miattad volt. Te voltál az indok.-nyögte ki végül és hátradőlt.
Nem tudtam hogy örüljek vagy csalódott legyek.
Szétszakítottam őket, pedig nem is akartam.
De így Lexa szabad lett.
-Miért?-kérdeztem vissza rekedt hanggal.

Kinyitotta az eddig csukott szemét és határozott, de érzelemmentes arccal válaszolt:
-Costia úgy érezte hogy köztünk még nincs vége mindennek. Hogy még mindig kötődöm hozzád.-mondta.
Szinte már szédültem. Most viccel velem?
-És ez igaz?
Felhorkant és hitetlenül oldalra nézett rám.
-Persze hogy igaz. Nem engedtem volna hogy szakítson, ha nem lett volna az.-húzta el a száját miközben felült. Úgy mondta mindezt, mintha nem változtatna semmin.

Elmerengtem a látványban.
Mégis mit mondhatnék minderre? Hogy sajnálom hogy szakítottak? Mert nem lenne túl hiteles. Vagy hogy én nem akarok már semmit? Az se igaz, sőt.
Így csak egy lehetőségem maradt. Hogy nem mondok semmit.

Visszanéztem rá, az arcát kezdtem fürkészni. Kifejezéstelen volt.
-A francba is...-mondtam és a nyakánál fogva magamhoz húztam és megcsókoltam.

Teljesen ledermedt, de alig egy pillanattal később hozzám simult és beleolvadt a csókba.
Olyan volt mintha egy évezred telt volna el mióta utoljára ilyen közel volt hozzám. De ahogy viszonozta, minden eltűnt, már nem foglalkoztam azzal hogy mennyi idő telt el. Átfogta a derekamat, míg én a vállánál tartottam közel magamhoz.

Mikor éreztem hogy elfogy a levegőm, kicsit elhúzódtam, ő pedig mindkét kezét az arcomra tette.
-Abby ki fog akadni.-mondta a hüvelykujjával végigsimítva az állam vonalán. Felhorkantam és hitetlenül néztem a mélyzöld szemekbe amik most olyan hivogatóan csillogtak.
-Tényleg ezen jár a fejed a nagy pillanatunkban?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
Felnevetett, de hamar elkomorodott.
-Erre is muszáj gondolnunk. Végre újra jóban vagytok, erre mindent elrontok ezzel.-húzta el a száját.
-Ezt te se gondolhatod komolyan.-mondtam neki és reméltem is hogy ezt ő se hiszi el.
Szomorúan lepillantott a lábára, majd a lehető legmeggyőzőbb mosolyával nézett vissza. Nem dőltem be neki, de az estét se akartam elrontani, így csak az magamhoz húztam és hallgattam a légzését.
-Hogy bírtam eddig nélküled?-simítottam ki egy tincs hajat az arcából.
Önelégülten nézett fel, majd ártatlanul megrázta a fejét.
-Én sem értem...-mondta mire felhorkantam és a vállára csaptam.
Egy megkönnyebbült sóhajjal néztem le rá és mégjobban az ölembe húztam. Olyan nyugalmat éreztem a látványra hogy végre újra a karjaimban van, hogy már semmi nem tudott felzaklatni. Csak az érdekelt hogy visszakaptam, és soha többé nem engedem hogy közénk álljon valami.