Faith

XLVI.

5 hónappal később

Clarke pov

A közös nyarunk amilyen váratlanul kezdődött, olyan váratlanul is fejeződött be. Mire észbe kaptam, Lexa már a gépe felé rohant, egy utolsó integetéssel magamra hagyva.

Mégis mosolyogva jöttem aznap haza. Lexa illata még mindig ellepte a kabátomat, és a párnámon is csak őt éreztem.

Azóta 2 hónap telt el. Ez az utolsó évem az egyetemen, és már így is el vagyok úszva. Wallace professzor szerint nagy jövő áll előttem, anya viszont még mindig nem ért egyet a döntésemmel hogy a művészeti pályát választottam.

Az egyetemi szobámban ülve kopogást hallottam az ajtón, így lassan felállva odasétáltam és egy vigyorgó Ravennel találtam szemben magam.
-Mi történt Reyes?-kérdeztem de ő meg se várta az invitálást, csak berontott a helyiségbe.
-Octavia és Lincoln! Eljegyezték egymást!-újságolta a kanapéra dobva magát mire tátott szájjal becsuktam az ajtót.
-Ez óriási!-mondtam Raven pedig helyeslően bólogatott.
-Az hát. Nyáron lesz az esküvő, így Lexa is itt lehet.

Lexa.

A neve kiszorította a levegőt a tüdőmből és el kellett fordulnom hogy elrejtsem a könnyeimet Raven elől.

Senkinek nem szóltam még kettőnkről. Nem akartam hogy újra megismétlődjön a tavalyi év, ahol Octavia és Raven kétségbeesetten rohannak utánam és úgy kezelnek mint egy kisbabát, csak mert kiszámíthatatlannak tituláltak. De most hogy megtudtam milyen komolyra vált Octavia és Lincoln kapcsolata, nem tudtam másra gondolni csak hogy mi lehetett volna belőlünk is. Az agyam egy pillanat alatt visszarepült 2 héttel ezelőttre.

-Szia Clarke. Rég beszéltünk.-Lexa üveges tekintete nézett rám a kamerán keresztül és a fekete karikák se kerülték el a figyelmemet a szeme alatt, amit hiába próbált takarni az alapozóval.
-Tudom Lexa. De mind tudjuk hogy ez ki hibája.-ahogy kimondtam megbántam. Nem szabadott volna az egészet ráfognom, de hiányzott, és dühös lettem.
Láttam ahogy gondolatok ezrei cikáznak végig az arcán, alaposan átgondolva a következő lépését.
-Hogy érzed magad Clarke? És most nem arra gondolok hogy jó napod volt-e, vagy hogy nem vagy-e beteg, hanem hogy boldogan kelsz-e fel, anélkül hogy nyomasztana a kapcsolatunk, vagy a köztünk lévő távolság. Hogy van-e még hasznod abból hogy a világ másik felén itt vagyok neked, és alig várom hogy eljöjjön a nap mikor már nem kell számolnunk a napokat addig amíg újra el kell köszönnünk egymástól. Így kérdezem hogy hogy vagy.
Pislogtam néhányat és igyekeztem leküzdeni a választ amit rögtön adtam volna. Nem, ennek nem lehet így vége. De mire megszólaltam volna, Lexa újra beszélni kezdett.
-Mert Clarke, én szeretlek. Teljes szívemből. De nem tudom elviselni a gondolatot hogy ott ülsz a szobádban és rám vársz, elpazarolva minden napot az utolsó évedből. Most szabadnak kellene lenned, élvezni hogy a barátaiddal vagy. Annyi minden van előtted, nem ragadhatom ezt el előled. Te is elengedtél, annak ellenére hogy minden porcikád azt súgta hogy ne tedd. Most úgy érzem hogy itt az én időm hogy megtegyem ugyanezt érted.-ennél a pontnál már mindketten könnyeztünk, de én még mindig szótlan voltam.
-Nem vagyok jól.-mondtam végül. Tudtuk hogy ez mit jelent, de mégsem mondta ki egyikünk se.
Tudtam hogy ez volt a helyes döntés, de mégis elárasztott a fájdalom ahogy lecsuktam a laptopot miután Lexa bólintott és jó éjszakát kívánt.

-Szóval majd felhívod hogy átadd az üzenetet?-rángatott vissza Raven a valóságba mire magamra erőltettem egy mosolyt.
-Persze, ma este küldök neki egy üzenetet.
-Miért nem videohíváson? Sőt, így belegondolva inkább maradok hogy együtt hívhassuk. Rég láttam.-lovalta bele magát és már nem volt visszaút. Az orrnyergemet fogva behunytam a szemem és vártam hogy eltűnjön a hirtelen jött fejfájásom, persze hiába.
-Raven, inkább küldök neki egy üzenetet, elég elfoglalt mostanában.-mondtam egy utolsó elkeseredett próbálkozásként.
-Egy hívásra biztos van ideje, főleg ha megtudja hogy engem is láthat.-kacsintott rám egy széles mosollyal.
Megforgattam a szemem és elfogadva a vereséget lassan elővettem a laptopot hogy felhívhassuk az ex-barátnőmet akibe még mindig szerelmes voltam. Ugyan mi sülhet el rosszul?

-Mi tart eddig?-tette karba a kezeit Raven mellettem mire idegesen felnéztem rá.
-Szerinted? Betölt.
-Már 10 perce?-horkant fel.
-Oh ne haragudj, ha építesz nekem egy gyorsabb laptopot, akkor ezt azonnal eldobom. Addig meg maradj csöndben és várj!
Mire visszafordultam a géphez egy barna szempár nézett velem farkasszemet Lexa zöldje helyett. Raven agya hamarabb összerakta a képet amit én nem akartam elhinni, ezért ő szólalt meg először.
-Costia?-hitetlenül közelebb hajolt, Costia pedig pont az ellenkezőt tette.
-Mit akartok Lexától?-kérdezte összehúzott szemekkel köszönés helyett.
-Mit érdekel az téged? Clarke barátnőjéről beszélünk.-vágta hozzá Raven.
-Mi? Nekem azt mondta szakítottak.
Ezúttal minden szem rám szegeződött.
-Mondd meg neki hogy Octavia várja az esküvőjére a nyáron és hogy ha tudni akarja a részleteket akkor őt keresse.-mondtam meg sem várva Costia reakcióját, és azonnal lecsaptam a gép tetejét. Felpattanva a konyhába mentem. Hirtelen rosszul voltam. Levegő kellett, így az ablak alá állva behajoltam a csap felé.
-Clarke...-követett Raven a konyhába.-Nem akarsz elmondani valamit?-kérdezte óvatosan.
-2 hete szakítottunk. Nincs mit mondanom.
-De hát miért nem mondtad el?-tette a vállamra a kezét.
-Mert nem akartam beszélni róla. Nem akartam hogy ez legyen a téma, és nem tudtam volna elviselni azokat az aggódó szemeket amikkel tavaly is néztetek rám.-Vallottam be még mindig a csapba bámulva.
-A barátaid vagyunk, azért aggódunk mert szeretünk. Elmondhattad volna.-mondta megnyugtatásul mire kiengedtem egy sóhajtást.
-Tudom. De magamnak sem akartam bevallani hogy vége. Még mindig fáj, hiszen csak két hete történt. De láthatóan ő nem így érez. Egyáltalán hogy került oda Costia?-kérdeztem már csak végiggondolva a tényeket.-Utoljára még úgy tudtam hogy egy könyvesboltban dolgozik néhány utcányira.
Raven megrántotta a vállát és elkezdett összepakolni.
-Még el kell mennem elintézni néhány dolgot, de holnap találkozunk, Octavia is beugrik megmutatni a meghívó terveket. És valamikor el kell mennünk bulizni egyet hogy végre mosolyogni is lássunk.-kiabálta vissza az ajtóból majd becsapta maga mögött.

Zavarodottan ledobtam magam a kanapéra és elővettem a telefonomat, rányomva az első emberre aki eszembe jutott. Néhány csöngés után a vonal másik felén egy ismerős női hang üdvözölt, így mielőtt túlgondoltam volna, megszólaltam.
-Niylah! Van kedved találkozni?

Másnapra beszéltük meg a találkozót egy közeli kávézóba. A lelkifurdalástól émelyegtem, hisz tudtam hogy Niylah közel sem az én Lexám és egy ideig nem is akarok senkitől semmit, de valahogy muszáj volt elfeledkeznem a fájdalomról amit Costia váratlan látványa okozott.
Mire odaértem a kávézóhoz Niylah már ott volt, egy ablak melletti asztalnál ült, az ajtóra szegezve a tekintetét, gondolom engem várva.
-Szia!-ültem le elé egy mosolyt magamra erőltetve.
-Hello. Hogy vagy?-kérdezte ő is egy, az enyémtől különböző, őszinte mosollyal.
-Egész jól.-Hazug.-És te?
-Minden oké. Képzeld felvettek nővérnek a kórházba. Még csak próbaidő, de már ez is valami.-mondta izgatottan, mire kicsit elengedtem magam. Ha már itt vagyok, talán meg kellene próbálnom valóban élvezni Niylah társaságát. Engedd el a múltat Clarke.

2 órával később nevetve léptem ki Niylahval a helységből. A végére elfeledkeztem mindenről, csak az előttem ülő gyönyörű lányra koncentráltam, aki amint látszódott kötelességének érezte hogy jókedvre derítsen, anélkül hogy tudta volna.
-Nagyon örülök hogy felkerestél, Clarke.-mondta közelebb lépve hozzám mikor megérkeztünk az egyetemhez. Nem tudtam hogy készen állok-e erre de nem hagytam magamnak túl sok időt a gondolkodásra. Niylah még egy lépést tett felém, már éreztem a testéből áradó hőt.-Szeretnélek újra látni valamikor.-mondta egy tincs hajamat a fülem mögé tűrve.
Láttam ahogy a tekintete az ajkaimra téved, így döntést hozva behajoltam és megcsókoltam. Azonnal viszonozta, a derekamat körbe ölelve magához húzott.
-Biztos vagy benne? Nem akarom hogy csak egy elhamarkodott döntés legyek.-mondta mikor elváltunk.
-Igen. Biztos vagyok.-Újabb hazugság.
Elmosolyodott.
-Akkor holnap felhívlak?-inkább kérdésnek hangzott mint kijelentésnek, de úgy tűnt meggyőztem mikor bólogatni kezdtem.
-Jó éjt.-köszöntem el és hátat fordítottam neki.
-Jó éjt.-mondta és hallottam ahogy elindul.

Engedd el a múltat Clarke.