Faith

XLVIII.

Clarke pov
A hotelszobámban ébredtem. Sötét volt a lehúzott redőnyök miatt, de az órám csipogott, jelezve hogy ideje elindulnom Octaviával találkozni.
Csakhogy a felkelést jelentősen megnehezítette a súly,ami a mellkasomat nyomta, és amiről csak most kezdtem el tudomást venni.
Hosszú, hullámos haj, utánozhatatlan alak és napbarnított bőr. Bárhol felismerném.
-Lexa?-próbáltam a haját simogatva felébreszteni, sikertelenül. Morogva még jobban belémbújt, mire csak megkönnyebbülten sóhajtani tudtam.-Lexa, muszáj mennem. Octaviáék mindjárt indulnak a nászútjukra. Velük reggelizek. És ha jól tudom, te is.
Újabb morgás.

Úgy negyed órával később végre sikerült kimásznom Lexa alól, és elindultam az éttermi részbe, de ekkor valaki megállított.
-Tegnap a mosókonyhában kellett aludnom hogy hagyjak nektek egy kis magányt. Az a legkevesebb hogy elmesélsz mindent, részletesen.-megfordulva Niylaht találtam magam mögött, tettetett sértődéssel az arcán.
Egy szégyenkező mosoly kúszott az arcomra, éreztem ahogy egyre jobban pirulok.
-Nyugodj meg, nemsokára teljes beszámolót kapsz.
Erre elégedetten tapsolt egyet és előre lökött.
-Akkor gyerünk, ne késsünk el!

Már Lexán kívül mindenki ott volt. Szinte mindenkin láttam azt a mindenttudó mosolyt, ahogy egy másodperccel több ideig néztek engem a kelleténél.
-Jó reggelt.-köszönt Lincoln, én pedig túl gyorsan elhittem hogy ezzel el is kerültem a kérdéseket.
-Szerintem az estéje jobb volt.-szólt közbe Raven, mire mindenki takart kuncogásba kezdett, mintha valami nagy vicc tárgya lennék.
De semmi nem ronthatta el a kedvem, most hogy újra Lexa ölében ébredtem.
-Szeretlek titeket, és nincs is jobb mint a szerelmi életemen rágódni, de tudtommal nem rólam szól ez a hétvége.-mondtam gyorsan a frissen házasodott Octaviára és Lincolnra mutatva, mire az előbbi helyeslően bólogatni kezdett.
-Így is van! Hamarosan indulunk Tokióba, és még szeretném kiélvezni a reflektorfényem maradékát.-mondta mindenkinek, majd felém hajolt, hogy csak én halljam a végét- De amint hazaérek, mondj el mindent! Bár remélem jól tippelek a történetetek végére.-fejezte be mosolyogva.
Ahogy körbenéztem, mindenki beszélgetett a mellette ülővel, vagy épp át az asztal túlsó felére, csak egyetlen szék volt üres mellettem. Lassan én is belemerültem az egyetemi történetekbe amiknek a felidézése szinte visszarepített azokba a pillanatokba.
A bulik, a szobám, az ebédlő, Lexa. Lexa ahogy alszik, ahogy pakol, ahogy tanul, ahogy filmet néz, ahogy felveszi a nagy bő pulcsiját és belemerül egy könyvbe, ahogy néz engem mikor azt hiszi nem figyelem.
És ekkor megjelent. Mindenki régi barátként, családtagként köszöntötte, de nekem elállt a szavam. Csak most jöttem rá hogy hamarosan elmegy, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Megijedtem.
De egy kéz megtalálta az enyémet az asztal alatt, és a hüvelykujjával simogatni kezdte a tenyeremet, pont mint régen ha nyugtatni akart. Rá se kellett néznem, hogy tudjam, ott van a bizonytalanság az arcán, mintha nem tudná ezzel átlépett-e egy határt, bár azok már tegnap óta rég elmosódtak.
Az aggodalom helyett inkább rászorítottam a kezére, hogy tudja, még mindig itt vagyok, és nem bánok semmit.

A szobámba visszatérve találtam egy cetlit az ágyamon.
Találkozzunk a tetőn éjfélkor. L x
Elolvasva nem tudtam mit tegyek, hiszen elméletileg ma mindenki kiköltözik, hogyan maradhatnék éjfélig? Visszacsuktam a papírt, pont mikor csörögni kezdett a telefonom.
-El is felejtettem mondani hogy nekem is van egy kis ajándékom a számodra. Mára még ki van fizetve a szobád. Igazán szívesen, szükséged van a pihenésre. Ravennel intéztük.-Octavia szóhoz sem hagyott jutni, de nem is tudtam mit mondani, szóval csak megköszöntem.

A nap további részét a medence mellett töltöttem, kiélvezve a számomra már rég nem létező magányt. Lexát sehol nem láttam, kezdtem kételkedni abban hogy egyáltalán itt maradt, de gondoltam ha már ki van fizetve, kivárom az estét, nem árthat meg.

Nem tudtam mit vegyek fel, ezért magamra vettem a pulcsit amit még Lexától loptam az egyetemen, és elindultam a tetőre.
Mindenre számítottam, csak arra nem ami ott fogadott.
Polaroid képek rólam és Lexáról szétszórva, rózsák és gyertyák, középen pedig maga Lexa, egy gyönyörű öltönyben, térdre ereszkedve.
Ahogy rájöttem mire készül, nem bírtam tovább visszafogni a könnyeimet.

Lexa közelebb jött, megfogta a kezem, és újra letérdelt elém.
-Clarke Griffin.-kezdte a világ legszebb és legszélesebb mosolyával, amitől mintha a lehető legjobb módon fordult volna meg a világ körülöttem.-Te vagy számomra a legcsodálatosabb lány, aki valaha létezett. Az első perctől nehezemre esett távolmaradni tőled, és ha bármit megtanultam az évek során, az az, hogy nem is érdemes távol lennem tőled. Kiegészítesz, jobbá teszel, támogatsz, és semmi nem tenne boldogabbá, mint a tudat hogy napjaim végéig magam mellett tudhatlak. Ezt a gyűrűt,-mondta miközben elővett egy dobozkát a zsebéből, amiben felnyitva egy ezüst színű gyűrű volt- sok éve hordom magammal, minden nap. Soha nem mertem megtenni, amit most teszek, de azt kívánom, bár mertem volna. Hiszen már akkor tudtam hogy szeretlek, mikor először megláttalak azon az augusztusi estén, és azóta tudom hogy mi egymáséi vagyunk, hogy közös szobát kaptunk az egyetemen. Tudom, kicsit elkéstem, de most itt vagyok, és csak annyit kérdezek, hogy szeretsz-e még annyira, hogy hozzámgyere, Clarke Griffin?-mikor befejezte, már patakokban folytak a könnyeim, a szívem mintha háromszoros ütemben vert volna, közben pedig én is térdre ereszkedtem előtte.
-Igen.-próbáltam kinyögni az örömkönnyeim között, de a biztonság kedvéért hevesen bólogattam mellé.-Igen Lexa, szeretlek. Mindig.
Lexa szemei úgy csillogtak ahogy rámnézett, mintha most tettem volna a világ legboldogabb emberévé.
-Igent mondott.-suttogta hitetlenül bámulva a tetőre.-Igent mondott!!-kiáltotta mostmár hangosan, mire a hátam mögül megjelentek a barátaink és mind hurrogni kezdtek. Raven, Bellamy, Murphy, Niylah, Jasper és Monty, de meglepő módon még Costia is ott állt a hattérben.
-Tudtuk hogy így lesz, de azért iszonyú boldog vagyok!-mondta Bellamy, letérdelve és ránk borulva, amit persze mindenki követett.

A hatalmas családi ölelésből nem éreztem semmit, csak ahogy Lexa két keze közrefogja az arcomat, és lassan magához húzva megcsókol.