Faith

XLIV.

Lexa pov

-Lexa.-suttogást hallottam. Nem akartam kinyitni a szemem, túl kényelmesen feküdtem.-Nyisd ki a szemed, tudom hogy ébren vagy.-suttogta újra, de csak szorosabban szorítottam össze a szemeimet.
-Korán van Clarke.-húztam feljebb magamon a takarót, de ő leszedte rólam.
-Persze, ha nálad a délelőtt 11 óra koránnak számít...-mondta és szinte éreztem ahogy megforgatja a szemét.-Oké, ha nem kelsz fel, akkor elmegyek egyedül reggelizni.-beszéd közben éreztem ahogy megemelkedik az ágy, jelezve hogy felállt mellőlem.
A szemeim kipattantak és ráemeltem a tekintetem. Angyali volt, ahogy a szőke haja körbevette az arcát, és a kék felsője kiemelte a gyönyörű égkék szemeit.
-Oké, várj egy percet. Megyek már.-mondtam kelletlenül félrelökve a paplant.
Egy elégedett mosollyal mellém dobott néhány ruhát, amit gondolkodás nélkül elkezdtem magamra venni.

-Hova megyünk?-kérdeztem értetlenül mikor Clarke az ebédlő helyett a kijárat felé irányított minket.
-Lexa, mindjárt dél van, ilyenkor már nem adnak reggelit, és különben is, be akarlak mutatni Niylahnak.
-Niylah?-kérdeztem zavarodottan, követve őt az utcán egy kis gyorsétteremnek tűnő épület felé.
-A nyáron találkoztam vele.-mondta mellékesen hozzátéve, de az én gyomrom görcsbe szorult a nyár említésére. Eszembe jutott hogy milyen rossz volt távol tőle, és hogy mennyire fájt tudni hogy bárkivel lehet épp. Akaratlanul is rászorítottam a kezére, mire hátrafordult és megállított.
-Lexa...Most mi a baj?-Tolt a fal felé, hogy biztosan tudjak állni.
Magamhoz húztam, feltört bennem a pánik. Nem beszélhettem róla neki, nem most. Nem akkor amikor végre minden rendben volt és nem kellett aggódnom semmi miatt. Nem tehettem meg hogy pont én tegyem tönkre.
-Clarke, ne beszéljünk a nyárról, kérlek.-szipogtam a pulcsiját szorítva, a látásom homályos a könnyektől amiknek nem engedtem hogy elhagyják a szemeimet.
Óvatosan simogatta a hajamat, majd körbefogta a derekamat a pulcsim alá nyúlva, elérve hogy libabőrös legyek ahol hideg keze a bőrömet érintette.
-Oké, akkor most szépen felállunk, és te elmondod hogy mi a baj.-utasított belém kapaszkodva, de én hevesen rázni kezdtem a fejemet.
-Nem, nem. Csak adj egy másodpercet hogy összeszedjem magam. Ne beszéljünk róla. Menjünk, Niylah már biztosan vár ránk.-mondtam megtörölve a szemem. Clarke halkan felnevetett, és az előzőnél sokkal közelebb húzva magához, újra elindultunk a kajálda felé.

Belépve megcsapott a palacsinta, rántotta és kávé illatának egyvelege, amitől azonnal jobban éreztem magam. Nyugalmat árasztott az egész helység.
-Gyere, üljünk le.-mondta Clarke, de ahelyett hogy leült volna velem szembe, a pulthoz lépett és beszélgetni kezdett egy velünk egykorúnak tűnő lánnyal.
A lány tekintete nem sokkal később rám terelődött, és egy széles mosolyra húzta a száját. Visszamosolyogtam, majd megvártam amíg Clarke odahozza az asztalhoz és bemutatja.
-Lexa, ő itt Niylah. Niylah, ő itt a barátnőm, Lexa.-Clarke amint kimondta a 'barátnő' szót, a szívem kihagyott egy ütemet, és az összes vér beleszált az arcomba. Szinte biztos voltam hogy Niylah azon nevet.
-Örülök hogy végre megismerhetlek. Clarke szinte semmi másról nem beszélt, csak rólad, amióta csak megismertem.
Rajtam volt a sor hogy felnevessek.
-És az pontosan hogy is történt?-kérdeztem a találkozásukra utalva, mire a két lány összenézett.
-Júniusban visszajöttem ide. Ki kellett mozdulnom otthonról, legalábbis anya szerint. És itt lyukadtam ki.-mondta Clarke egy apró mosollyal.
-És volt akkora szerencséje hogy a világ legjobb pincérnőjét kapta. Aki természetesen nem hagy cserben egy síró vendéget.-Clarke erre felhorkant.
-Persze, nem hagyhattad ki a sírós részt...
-Úgy nem lenne kerek a történet.-mondta Niylah. Csak nevetve figyeltem az interakciót, egészen addig amíg Clarke le nem huppant elém a boxba, és leadta Niylahnak a rendelését.
-Te mit kérsz Lexa?-fordultak felém, de én csak tanácstalanul megrántottam a vállamat.
-Amit ajánlasz. Lepj meg.-mondtam mire Niylah izgatottam megfordult és a konyha felé vette az irányt.
-Kedves lány. És vicces.-mondtam őszintén, mire Clarke boldogan nézett a lány után.
-Igen. Niylah csodás.-A szavaitól a mosoly lefagyott az arcomról, de próbáltam takarni a valószínűleg értelmetlen féltékenységemet.
Clarke észrevette a kényelmetlenségemet és összekulcsolta az ujjainkat.
-Persze nálad soha senki nem lesz csodásabb.-mondta rászorítva a kezemre, mire a szívem a gyomromig süllyedt.
-Clarke el kell mondanom valamit...-kezdtem volna bele, de tányérok csörgése szakított félbe.
-Itt is van a rendelésetek. Remélem ízlik majd.-nézett rám Niylah és még a fejemre is tette a kezét, barátságos gesztusként.
-Köszönjük Niylah.-mosolygott Clarke a lányra aki ezzel bólintott és visszaindult a pulthoz.-Mit is mondtál?-nézett vissza rám, de egyszerűen elszált a bátorságom.
-Semmit. Majd megbeszéljük.-mondtam mosolyt erőltetve magamra. Aztán az álmosolyt egy igazi cserélte le mikor tömni kezdte magába a rántottáját. Lenéztem a saját gofrimra és a gondolkodás helyett én is nekiláttam. De azt nem felejthettem el hogy nem sokáig halaszthatom a beszélgetést ami miatt valószínűleg minden megváltozik majd.

-Ms.Woods, egy percre ha kérhetném.-hívott magához Lombard professzor az óra végén.
Lesiettem az előadón át, egyenesen a professzorhoz. Egy hivatalosnak tűnő papírt tartott a kezében, amit végigmértem miközben megszólalt.
-Ön egy kiváló tanulója az iskolánknak, büszkék vagyunk magára.-a szívem hevesebben vert a tanár szavaira, de nem értettem mire akar kilyukadni.
-Köszönöm.-mondtam miközben kényelmetlenül áthelyeztem a testúlyomat a másik lábamra.
-A nyáron 2 hónapig Spanyolországban volt ha nem tévedek.-megvárta amíg bólintok, aztán folytatta.-Olvassa el ezt a papírt, gondolom kell majd egy kis idő hogy megfontolja. Én mindenesetre ajánlanám hogy elfogadja. És ne felejtse el hogy a döntés kihat majd az egész karrierjére.
Átadta a papírt, amit a teremből kifele menet olvasni kezdtem. De nem jutottam messzire mikor hitetlenségemben a táskámat a földre ejtve kellett megállnom a falnál. Nagy szemekkel bámultam a lapot, miközben a fejemben mintha egy hurrikán csapott volna le.

-Clarke.-szólítottam meg, mikor már visszaértünk a szobámba és ő Octavia ágyán feküdve olvasott. Nem húzhattam tovább, muszáj volt elmondanom neki.
-Hmm?-lapozott, a könyvből fel se nézve.
Felültem mellé az ágyra, közvetlenül a lábához.
-Ösztöndíjat kaptam. Vissza Spanyolországba. Ott fejezhetném be az egyetemet.-mondtam egy levegővel, félve hogy ha szünetet tartok, nem lesz elég erőm folytatni.
Clarke kezéből kiesett a könyv. Vegyes érzelmeket sugárzott az arca, de egyiket sem tudtam kivenni.
-Viccelsz, ugye?-kérdezte halkan, hátát a falnak döntve amíg felül. Nehezen vettem a levegőt, és csak annyira telt tőlem hogy megrázzam a fejem.
Clarke a fejét a kezeibe temette, és kiengedett egy sóhajtást. Mikor a szemeit lassan rám emelte, már tisztán láttam a könnyeket amiket készült kiengedni.
-Gyere ide.-fogta meg a kezemet és a két lába közé húzott hogy hátulról átölelhessen.

Egy ideig csak ültünk. Hagytuk hogy a csend mindkettőnket lenyugtasson, és kitisztítsa a fejünket. Nem akartam hogy Clarke elengedjen, nem akartam hogy elmozduljunk, mert akkor az egész helyzet olyan valóságosnak tűnt volna.
-Mikor kezdenél ott?-kérdezte miközben a karomat simogatta.
-Csak a következő tanévben. Augusztusban utaznék. Ha elfogadom.
-El kell fogadnod.-válaszolt egy rövid szünet után.-Ez egy hatalmas lehetőség. Nem engedem hogy miattam elutasítsd.
Megráztam a fejem. Ez mind túl sok volt. Visszagondoltam az érzésre mikor felajánlották. Hogy mennyire megdöbbentem, és a tanár szavai egyre csak ismétlődtek a fejemben. Egy döntés ami kihat majd az egész karrieremre.
-Még van időnk. Fél évem van hogy leadjam a lapot.
-Fél év...-szomorúan felnevetett és egyre szorosabban tartott magánál.
Mikor elengedett én megfordultam és lassan megcsókoltam. Bárhogy is döntök, mostmár ki kell élveznem az összes nyugodt percemet Clarkeal.
-Lexa, ugye elfogadod? Nem tudnék együttélni a tudattal hogy elvettem tőled egy ekkora dolgot. Egy idő után te is megutálnál miatta.-mondta ki pontosan azt amire gondoltam. Ha nem megyek, ő együtt kellene hogy éljen a bűntudattal, az én fejemben pedig folyton ott lenne az a 'mi lett volna ha...'
-Ne gondolkodjunk ezen most. Csak élvezzük ki azt ami van, rendben?-fogtam közre az arcát, összedöntve a homlokainkat. Összeszorította a szemeit és hevesen bólogatni kezdett.

Egy sóhajjal süllyedtem vissza az ölelésébe, és vártam hogy az üres szoba megteljen élettel ahogy Raven, Octavia és Bellamy berontottak a szobába, szinte észre se véve hogy mindkettőnk arcát könnyek áztatják.