Faith

XXXVI.

Clarke pov

Reggel már Octavia nem volt alattam. Körbenézve láttam hogy a szobában sincs. Biztosan elment öltözni.
Én is kiszedtem néhány ruhát a bőröndömből és miután átvettem, Raven vállát kezdtem rázni.
-Jössz reggelizni?-kérdeztem mikor végre felém fordult.
-Gaaah...-morogta vissza amit egy 'indulj el előttem, majd jövök'-nek vettem.

Leérve elég nosztalgikus érzés volt leülni az asztalhoz a forró kávémmal és sonkás szendvicsemmel. A mobilomat kezdtem el nézni mert senki ismerőst nem találtam akivel ehetnék. Egészen addig amíg le nem ült mellém valaki.
-Jó reggelt.
-Hagyj, Lexa.-mondtam oldalra se nézve.
-Honnan tudtad hogy én vagyok?

Az illata. Ahogy leült. A haja. A cipője. Ahogy kiráz a hideg tőle.
Ezer dolgot tudtam volna mondani amiből azonnal rájövök hogy ő van mellettem, de túl dühös voltam hogy bármi kedveset is mondjak.
-Te is tudtad volna ha én jövök.-vetettem oda.
-Ott a pont.-bólintott rá.
-Mit akarsz?-tértem a lényegre.
Felém fordult és megvárta amíg én is rá figyelek.
-Azt hogy végre ne kerülj. Hogy ne viselkedj ilyen gyerekesen. Gyerünk, üvölts rám megint, csak aztán felejtsük már el. Vagy annyira érett hogy elfogadd a kapcsolatomat és a barátomként viselkedj?-kérdezte karba tett kézzel. Elgondolkodó fejet vágtam majd a szemébe nézve eszembe jutott Costia.
-Sose leszek annyira érett hogy elfogadjam azt a csajt. A többivel rendben vagyok.-mondtam mintha csak üzletelnénk.
-Van egy ajánlatom. Távol tartalak titeket egymástól, megpróbálok nem beszélni róla sokat, te pedig ha szóba kerül, nem gyilkolsz meg senkit a tekinteteddel.-összehúzott szemmel gondoltam végig a lehetőségeimet.
-Nem hozod el őt amikor velünk lógsz.-próbálkoztam tovább.
-Elhozom.-az ellentmondást nem tűrő arckifejezésemre sóhajtott és újrafogalmazta.-Minden másodikra elhozom, de nem csinálok vele semmit előtted.
Nagy nehezen belementem. Bólintottam és hagytam hogy végre elússzon a haragom.
-Kérek még valamit.-tettem le a kávém maradékát. Félve, de inkább kérdőn húzta fel az egyik szemöldökét.-Egy napot veled. Kettesben.
-Clarke...-kezdte volna de figyelmeztetően feltartottam a kezemet.
-Figyelj, nem láttalak 3 hónapja, nem tudom mi történt veled. Mint barát, szeretném tudni hogy milyen volt a nyarad meg ilyesmi. Mások nélkül.-magyaráztam el. Bólintott majd ő is befejezte a kávéját.
-Mikor?-kérdezte egy félmosollyal.
Körbenéztem, pontosan én sem tudom mit keresve, talán a többieket akik még mindig nem jöttek le enni. Végül visszanéztem Lexára.
-Ma ráérsz?-vigyorodtam el és ő visszamosolygott.

Soha nem tudnám megunni a mosolyát.

Lexa pov

Lehet hogy őrültség volt belemennem a mai napba.
De Clarke ugyanúgy hiányzott nekem, mint én neki.
Így csak vakon követtem a Roze's-ba.
Leültünk egy fotelbe a kávézó hátsó részében és a kezem közé fogtam a forró poharat.
-Tehát mit akarsz tudni?-néztem fel a teámból a velem szemben ülő Clarkera.
-Mindent.-helyezte magát kényelembe.-Milyen volt Spanyolország? Mit csináltál utána? Hogy jött Costia?
-Csigavér...-nevettem fel de azért belekezdtem a mesélésbe.
-Spanyolország csodálatos, az emberek is hihetetlenül nyitottak és kedvesek. Egyszer meg kell nézned. Nyelvsuliba is jártam, így egész sokat megtanultam spanyolul. 2 hónapig voltam kint, amikor visszaértem, egy hónapig önkéntes voltam a helyi kórházban. Többnyire kisgyerekeknek segítettem felkészülni a műtétekre lelkileg. Aztán hát Costiával egy könyvesboltban futottam össze, néhány héttel ezelőtt. Randira hívott, aztán nem sokra rá összejöttünk. Ennyi. Te jössz.-fejeztem be és beleittam a forró italba.
Clarke egy ideig csak maga elé nézett, láttam hogy valamit nagyon hozzá akar tenni, de inkább nem teszi.
-Hazamentem. Egy hónapig próbáltam összeszedni magam. Festettem, rajzoltam, írtam. Aztán két hónapig egy művészeti kurzust vezettem. Időseknek, gyerekeknek és felnőtteknek is.-mesélte monoton hangon.
Bólintottam mikor befejezte. Nem tudtam mire értette hogy össze kellett szednie magát, de gyanítottam hogy nagy részem volt benne. Mást se akartam, csak hogy boldog legyen, mégis elértem hogy egy hónapig szenvedjen.
-És anyukád?-kérdeztem halkan, félve hogy túllépek egy határt. De Clarke elmosolyodott, még mindig az asztalt nézve.
-Neked köszönhetően megint jó a viszonyunk.-felnézett és egy apró mosolyt küldött felém.-Köszönöm.
-Ne köszönd. Csak tartsd is meg.-mondtam bólintva.
Csend állt be közénk, csak a kávézó halk moraja hallatszódott. Clarke törte meg, először csak üveges szemmel felnézve.
-Hogy vagy ilyen könnyen túl rajtunk?-kérdezte végül érces hangon,
mire hitetlenül néztem fel rá.
-Könnyen?-kérdeztem vissza.-Ha tudnád milyen nehéz volt elmenni...Ha nem jött volna Costia, biztos hogy felkereslek és ha kell, elloptalak volna Abbytől.-mondtam gondolkodás nélkül.
-Talán örültem volna neki.-válaszolta a szemembe nézve.
Elpirultam, és látva Clarke komoly arckifejezését, megakadtak a szavak a torkomon.
-Lesz valaki aki majd megteszi, Clarke. Ígérem.-mondtam a tekintetét keresve.
Nem reagált, csak elhúzta a száját.

Végül visszamentünk a kampuszra. Már nem volt közöttünk olyan feszült a hangulat, inkább csak nem tudta egyikünk se hogy hogyan viszonyuljon a másikhoz. Hisz sose voltunk csak barátok.
Mar az is furcsa volt hogy messzebb sétál tőlem és nem érzem a keze melegét az enyémben.
Nem tudom hogy Costia, vagy bárki, képes lesz-e betölteni az űrt amit ez a lány okozott.

-Akkor miért nem vagy vele?-kérdezte Octavia miután este ezt elmeséltem neki. Épp a ruháit pakolta a közös szekrényünkbe, de végighallgatta a problémámat.-Clarke még mindig szeret. És abból megítélve ahogy bámulod őt, gondolom te is érzel még valamit. Nem látom okát hogy szenvedjetek, amikor együtt is lehetnétek.-tette be az utolsó darabot és lehuppant az ágya szélére.

Kényelmetlenül felhúztam a lábaimat a mellkasom elé és átkaroltam a térdeimet.
-Boldog vagyok Costiával.-mondtam halkabban mint terveztem. Octavia védekezően felemelte a kezeit majd átnyúlt az asztalra a laptopjáért.
-A te életed, a te döntéseid. Én csak a nyilvánvalót mondom.

Amíg O belemélyedt a filmbe, én magam elé bámulva próbáltam kibogozni a szálakat.
Ha Costia nem lett volna, szinte biztos hogy Clarkeal lennék. Viszont Costia igenis itt van, és egy hónapig ő volt az egyetlen aki foglalkozott velem. Csak rá számíthattam, még Clarkera sem.
És nem mondhatnám hogy nem érzek iránta semmit.

Csak épp már nem tudom hogy Clarke iránt mit érzek. Hisz alig két napja láttam csak viszont. Időt kell hagynom magamnak.

A gondolat menetemet Octavia szakította félbe, aki felugrott az ágyról, olyan kifejezéssel az arcán, mint aki épp feltalált valamit.
-O?-lengettem meg a kezemet előtte de nem reagált.-Haló?-próbáltam újra de semmi.

Octavia megindult az ajtó felé, kitárta és már szaladt is a folyosóra.
Először követni akartam, de mivel a szobában sem figyelt rám, inkább vártam hogy visszatérjen.

Tehetetlenül dőltem le az ágyra, a párnába temetve az arcomat.

Clarke pov

Épp az ágyamon feküdtem és az új órarendemet elemeztem, Raven pedig a mobilját nyomkodta, mikor kivágódott az ajtó. Octavia lépett be, egy döbbent vigyorral az arcán.
-O? Jól vagy?-ültem fel. Raven is követett, így már ketten vártuk hogy Octavia becsukja az ajtót és magyarázatot adjon.
Lassan Ravenre nézett és megszólalt:
-Tavaly. Marco buliján. Ott volt.-magyarázta és várakozóan kitárta a karjait.
Összenéztünk Ravennel de egyikünk se értette.
-Ki volt ott, O?-kérdeztem végül.
-Hát Luna!-vigyorodott el.
Raven újra felnézett és összehúzta a szemöldökét.
-Lincoln régi barátja, Luna. A Trikru-ra járt, Costia barátnője. Nem is értem miért csak most jut eszembe! Csakis ő lehet a te Lunád. Vörös, göndör haja van igaz?-kérdezte még mindig büszkén hogy összekötötte a szálakat.
-Igen...-bólintott Raven hezitálva, O pedig rám emelte a tekintetét.
-Rám ne nézz, én alig emlékszem valamire abból a buliból.-tettem fel a karjaimat védekezően.
Octavia megkönnyebbülten sóhajtott, gondolom mert végre megfejtett egy ilyen hatalmas rejtélyt, majd újra kinyitotta az ajtót.
-Jó éjt lányok!-intett nekünk hátra se fordulva.
-Jó éjt...-mondtuk egyszerre, még mindig enyhén értetlenül.
-Azt hiszem nekem mára ennyi elég volt az élményekből...Holnap korán kelek, jó éjt!-kapcsolta le Raven az asztali lámpáját, így csak a mobilom gyér fénye világította be a szobát.

Lassan viszont be kellett látnom hogy nem változik meg semmi attól hogy tovább fent maradok és gondolkodok, így letettem a telefont az ágyam mellé és a fal felé fordulva hagytam hogy a fáradtság átvegye rajtam az uralmat.