Faith

XXXII.

Lexa pov

A nyarunkon gondolkodtam mikor Clarke belépett a mekis zacskókkal.

Péntek lévén két választásunk volt:
Elmegyünk bulizni Octaviáékkal, vagy maradunk kettesben és megnézünk valami filmet, miközben gyorskajával tömjük magunkat.
Egy percbe se telt hogy eldöntsük ezt a kérdést.
-Miújság?-tette le mellém az adagomat és előszedte a laptopját hogy elkezdhessük a filmet.-Ez a gondolkodó fejed.-bökött az orromra.
Megráztam a fejem és feltoltam a szemüvegem az orromra.
-A nyarunkon gondolkodtam.
Megállt a keze a mozgásban, de egy másosperccel később már folytatta is.
-És mire jutottál?-nézett felém egy kis idegességgel a hangjában.
-Hogy követlek, bárhová is akarsz menni. Ha az Octaviáék nyaralója, akkor oda. Ne érts félre, nem csak azért mennék. Ezzel csak azt mondom hogy veled akarok lenni, mindegy hogy hol.
Döbbenten figyeltem meg hogy Clarke arcán legördült egy könnycsepp. Azonnal letöröltem és a karját simogatva magamhoz húztam.
-Még soha senki...-kezdett bele de a hangja elcsuklott-...Soha senki nem ragaszkodott hozzám még ennyire.-vallotta be végül.
Megfeszültem a kijelentésére de hamar ellazultam mikor Clarke a derekamon kezdte fel-le járatni a kezét.
-Boldoggá teszel, Clarke. És én viszont mindig így fogok ragaszkodni hozzád. Jobb lesz ha hozzászoksz.-néztem rá, mostmár én is elérzékenyülve.
-Ehhez sose fogok hozzászokni.

Egyik lábát átdobta a derekamon, így a felsőtestünk egymáshoz simult. Egy ideig csak a szemembe bámult, mélyen, mintha már mögé látna, majd lassan még közelebb húzódott, amit már nem is értettem hogy csinál. Mikor már egy miliméternyi hely sem maradt közöttünk, ajkainkat összetapasztotta és lassan kezdte mozgatni az övéit az enyémen.
A pólója alá vezettem a kezem amibe beleborzongott. Hagyta hogy bejárjam felsőtestét az érintéseimmel, miközben az ajkait levezette a nyakamra, és megszívta egy ponton. Biztos voltam benne hogy nyomot fog hagyni.
-Szeretlek.-suttogta a fülembe és átölelte a nyakam.
-Én is szeretlek.-pusziltam meg a homlokát és hagytam hogy a légzésem normalizálódjon.
Clarke lassan mellém csúszott, csak a karját hagyta a derekam körül. Némán néztük a filmet, de nem sokat jegyeztem meg belőle. Eszembe jutott hogy Clarke szülinapja szombaton lesz, és még sok elintéznivalóm van addig.

Raven, Octavia, Lincoln és én már vagy egy hete tervezgetjük hogy meglepetésbulit csinálunk neki, csak azt nem tudtuk mivel tegyük különlegessé.

-Hol jár a fejed?-mormogta csukott szemmel.
-Honnan veszed hogy valamin gondolkodok?-vettem a kezembe az egyik szőke tincsét.
-Mi a címe a filmnek amit most nézünk?-mosolygott féloldalasan, mostmár rám pislogva.
Gondolkodó fejet vágtam és a tévére bámultam, hátha meglátok egy részletet amiből rájövök.
-Na látod. Ismerlek.-kuncogott. Megforgattam a szemem de a kérdés elől nem menekülhettem.
-Tehát, min gondolkodtál?- bökött oldalba.
Tartottam egy kis szünetet, majd kimondtam az első dolgot ami eszembe jutott.
-Rajtad. És hogy mi lesz velünk.
Tanulmányozni kezdte az arcomat, majd felemelkedett hozzám.
-Ezt hogy érted? Mi lenne velünk?-tudtam hogy félreértett de már nem volt visszaút.
-Hát csak érdekes átgondolni hogy mi lesz évek múlva. Szerinted mi lesz?-néztem rá szeretettel de csak egy zavarodott pillantást kaptam.
-Nem tudom hogy mi lesz. Nekem csak az számít hogy mi van most.
Lehet hogy alaptalanul, de kicsit kétségbeejtett hogy ilyen gyorsan megpróbálta terelni a témát.
-Most mi a baj?-fordultam felé az ágyon ülve és az arcát fürkésztem.
-Semmi. Semmi baj, csak nekem ez sose ment. Én nem tudok hosszú távban gondolkodni.-megrázta a fejét és a lábát kezdte bámulni. Nem tudtam mit gondoljak.
-Akkor minket se gondolsz hosszú távra?-húztam össze a szemöldökömet. Aggódva nézett fel, a hangja megremegett amikor beszélt.
-Nem, én...Nem így értettem. Kérlek, csak felejtsük el ezt. Szeretlek, nem tervezlek elhagyni. Csak nem tudok erre válaszolni.
Megfogta a kezem de nem tudtam mit reagálni. Ültem ott és néztem a filmet aminek még a címét se tudtam, és próbáltam feldolgozni.