Faith

XXIV.

Clarke pov

Amikor reggel felébredtem, hirtelen azthittem hogy minden rendben van. Hogy Lexa épp tusol, vagy reggeliért ment, és nem azért fekszem egyedül mert elhagyott. Aztán az igazság elkezdte ellepni minden gondolatomat. Fázni és remegni kezdtem, mintha egy rossz álom emléke telepedne rám. Csak ez most a valóság volt.

Már 62 napja éltem ebben a magányban, de nem tudtam megszokni. Igen. Számoltam a napokat. Minden reggel fájdalmasan jutott eszembe hogy megint egyel több napot vesztegetek el a melegsége nélkül.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és akkor eszembe jutott Wells. Ő az egyetlen ember aki teljes mértékben támogatott mindig. Nem voltam rá büszke hogy máris történt köztünk valami, de úgy éreztem hogy meg kellene próbálnom vele, hiszen talán segítene túllépni Lexán.
Azt se tudtam hova mehetett ilyen gyorsan. Vajon a sulit is itthagyta? Hiszen nem láttam egyszer sem az egyetemen. Vagy csak engem hagyott itt? Lehet hogy csak jól tud bújkálni.
Ez nem a te bajod már Clarke. Próbáltam elhitetni magammal. De mégis...Reméltem hogy nincs semmi baja.

Reggelinél Wells megkeresett. Egy csókkal köszöntött amitől megfordult a gyomrom. Csak éppen nem a jó értelemben. Vele még mindig nem olyan volt mint Lexával. Senkivel nem lehet ugyanolyan mint Lexával.

Mégis hagytam neki mindent. Hagytam hogy megfogja a kezem, hogy vezessen ahova akar, hogy megcsókoljon ahol akar.
Raven és Octavia viszont olyan gyűlölettel néztek Wellsre minden nap, mindig amikor megérintett, hogy már rosszul éreztem magam. Még Lincoln is gyilkos tekintettel méregette.
Mikor Wells felállt és otthagyott minket, úgy döntöttem rákérdezek náluk.
-Srácok mi van veletek? Történt valami amivel kiérdemelte hogy így nézzetek rá?-kérdeztem felváltva nézve mindhármukra.
-Semmi, Clarke csak épp furcsa hogy nem hagy neked semmi időt. Lexa eltűnése után 2 nappal ő már rád is mászott és úgy csókolgatott mintha évek óta együtt lennétek.-mondta Octavia. A szavai elgondolkodtattak, de inkább visszavágtam.
-Nem Lexát kéne utálni itt? Wells legalább itt van nekem. Lexa itthagyott egy szó nélkül. Magyarázat nélkül...-töröltem meg az arcomat hogy a könnyek ne szökjenek ki a szememből.
-Tudjuk, Clarke. De csak jót akarunk neked. Ne haladj túl gyorsan semmivel. Sérült vagy.-tette Raven a kezét az enyémre.
-Rendben, igazatok van. Köszönöm.-mondtam elérzékenyülve mire mindhármuktól kaptam egy mosolyt.

A szobámba visszaérve elszégyelltem magam. Tudtam hogy ez az egész nem az én hibám, Lexa tehet róla, de én mégis úgy éreztem mintha megcsaltam volna.
Ahelyett hogy ezzel gyötörtem volna magam, inkább rendet tettem a kissé elhanyagolt szobámban. Egy ideig gondolkodtam hogy Lexa részét is átnézzem-e, és végül megtettem. Már az is az én helyem végülis.
Letakarítottam az íróasztalát, majd az ágyat is áthúztam és amikor alá néztem, megláttam egy kis képkeretet. Kihúztam az ágy alól és letörölgettem. Akkor láttam meg hogy mit ábrázol. Én voltam, amint épp Lexát ölelem, csukott szemmel, a mellkasába fúrva a fejem. Valószínűleg ő csinálta a képet mert a szobánkban készült, pontosan azon az ágyon ahol épp ültem.
A szívem sajgott ahogy a képet néztem. Vajon direkt hagyta itt? Hogy semmi emléke ne legyen rólam? Ennyire nem érdekeltem?
Összezavart a tény hogy ennyi szép emléket hagyott itt, úgy hogy semmi magyarázatot nem adott. Ebből azt kéne hinnem hogy nem érzet semmit, de akkor miért lenne egy képe rólam az ágya alatt? Miért mondta volna hogy szeret, pont az eltűnése előtt?

Válaszokat akartam.

Lexa pov

Igyekeztem visszatérni a régi életembe. Clarke előtt is voltam valaki, bár az az énem nem volt a legjobb.
Újra bejártam az óráimra, sok kávét ittam, filmeket néztem, tanultam éjjel-nappal.

Már Lincoln se aggódott értem annyira. Nem tűntem boldognak, ezt a tükrömben is láttam, de tudtam hogy Clarke nélkül aligha leszek valaha is boldog.

Néha láttam őt. A folyosón befordulni a termébe, az automatánál szenvedni mert az benyelte a pénzét, a barátaival nevetni az ebédlőben, vagy...Wells-t ölelni a szobánk előtt.
Csak az nyugtatott meg, hogy sose engedte be. Soha nem hívta be magához a szobába, és ez egy kis melegséggel öntött el. Olyan volt mintha még mindig szeretne, csak próbálna túllépni rajtam.

Raven siess, kérlek. Nem bírom már sokáig nélküle.

Aztán egyik nap, épp a mosdóban voltam mikor kintről meghallottam a hangját. Gyorsan befutottam az egyik fülkébe, és egy másodperccel később nyílt is az ajtó.
-Nem is tudom O, én bízom benne.-szólalt meg, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.
-Nem biztos hogy ez jó ötlet. Sőt, szerintem ez egy rossz ötlet.-mondta Octavia.
-Miért? Rosszabbul nem végződhet mint Lexával.-erre a mondatra éreztem egy erős késztetést hogy kivágjam az ajtót és a nyakába ugorjak, majd mindent elmagyarázzak.
-De, végződhet. Lexa szeretett téged. Wells pedig már ne is haragudj de egy pöcs.-hálás voltam Octaviának de Clarke csak horkantott egyet.
-Ez az én kapcsolatom, nem a tied. Szóval nem sokat számít a véleményed. De azért kösz a támogatást, O.-csattant fel, majd hallottam ahogy kiviharzik a mosdóból.

Eleinte nem akartam kimenni, de a könnyeim utat találtak a szemeimből és halkan sírni kezdtem.
-Lexa?-hallottam Octavia hitetlen hangját az ajtó másik feléről.
Először nem szóltam semmit, de egy perccel később, lassan kinyitottam az ajtót.
Octavia együttérzően nézett rám, majd szó nélkül belépett és átölelt.
-Ne foglalkozz vele. Hamarosan vége lesz az egésznek. Raven dolgozik az ügyön. És...Najó ezt nem kellene elmondanom de...Talált valamit. Ma este gyere át a szobánkba 7re, elmondunk mindent.
Reménykedve néztem fel rá, mire rámmosolygott. Bólintottam és letöröltem az arcomat.

A mosdóból kilépve hirtelen elöntött az izgatottság, és csak remélni tudtam hogy Raven valami olyat talált, amivel egy életre elintézzük azt a barmot.