Faith

XLVII.

Lexa pov

-Costia? Te mit csinálsz a gépemmel?-kérdeztem próbálva leplezni a dühömet. Egy dolog hogy befogadtam, mert nem volt senki akihez mehetett volna, de ha beleturkál a személyes dolgaimba az már átlép egy határt.
Ijedten lecsapta a laptop kijelzőjét és felém fordult.
-Sajnálom. Csak a barátaid hívtak és már nem bírtam tovább hallgatni a csipogást.
-Kik hívtak pontosan?-kérdeztem zavarodottan. Senkivel nem beszélek videochaten.
-Raven.-mondta de láttam hogy valamit nem mond el, így kérdő tekintettel vártam tovább.-...És Clarke.-fejezte be mire hatalmasat dobbant a szívem. Már két hete nem hallottam felőle, de az érzéseim nem változtak. Olyan nélküle mintha kiszívták volna a levegőt a tüdőmből, szinte éreztem az elvonási tüneteket.
-Mit akartak?-kérdeztem normális hangszínt felöltve, hogy véletlenül se vegye észre a kétségbeesésemet.
-Azt hittem szakítottatok.-mondta a válasz helyett, mire felcsattantam.
-Mit akartak?
Összeszorította az ajkait majd egy rövid szünet után megszólalt.
-Meghívtak minket Octavia és Lincoln esküvőjére. A nyáron lesz. Azt mondta keresd Octaviát a részletekért.
-Minket?
-Igen.
-Téged mégis miért?-mire kimondtam már éreztem hogy nem volt kedves megjegyzés de azt tudta hogy jogos.
-Tudod attól hogy Clarkeal nem alakult fényesen a megismerkedésünk, Octaviával még jóban voltam.
-De nem ennyire jóban.-Gondoltam, de odáig nem mentem el hogy ki is mondjam.

Forgott körülöttem a világ. Semmit nem értettem. Újra láthatom Clarkeot. Csak ennyi számított. Ja meg persze Octaviáék boldogsága. Az is ott volt.

Octavia és Lincoln esküvője előtt 2 nappal.

-Costia, igyekezz! Le fogjuk késni a gépet!-álltam meg idegesen az ajtóban.
A szivem úgy éreztem kiugrik a helyéről, remegtek a lábaim és alig tudtam lemosni az ideges vigyort az arcomról.
Alig 4 óra és láthatom őt. Visszanyerhetem.
Csak arra tudtam gondolni hogy talán még ő is érez irántam valamit, talán még nem veszett el minden remény.
-Igyekszem! Nyugodj már meg! 20 percre sincs a reptér.-lépett ki végül a mosdóból olyan sminkben mint aki egy gálára megy.
-Tudod hogy ma még csak találkozunk a többiekkel, igaz?-kérdeztem furcsán méregetve az arcát.
-Persze. Miért?-fogta meg a bőröndjét és kivonult az ajtón. Ezek szerint nem várt valódi választ.

A repülőn ülve kezdtem megnyugodni. Küldtem egy utolsó üzenetet Octaviának hogy lassan elindulunk és hogy 6 körül megérkezünk a hotelbe.

Így is lett, 6 után kicsivel gurult be a taxink a parkolóba, ahol már úgy forgott a gyomrom hogy jól esett mikor Costia bátorítóan megszorította a kezemet.
A hallban épp becsekkoltam mikor valaki a nyakamba ugrott.
-Te jó ég Raven! Semmit nem változtál.-utaltam a nem épp visszafogott köszöntésre mikor megfordultam, mire felnevetett.
-Ugyan minek változnék? Hibátlan vagyok.
-És szerény.
-Ez csak természetes.-vágott komoly arcot majd szinte egyszerre nevettünk fel.
-Hogy vagy?-váltott hirtelen komolyra, de tudtam hogy ez valójában csak azt a kérdést takarja hogy "hogy bírod a szakítást?".
-Egész jól. Elég elfoglalt vagyok.-próbáltam leplezni a valós érzelmeimet.
-Ezt jó hallani.-vigyorgott őszintén, majd elindultunk a lift felé. A szobám felé menet kikapta a kezemből a szobakulcsot, majd csodálkozva vissza is adta.
-Mi az?-kérdeztem, látva hogy kínosan a másik irányba néz.
-Úgy látszik már meg is van a szoba szomszédod...
Mintha csak végszóra, Clarke lépett ki nekem háttal, pontosan a mellettem lévő szobából. A lábam a földbe gyökerezett, a pillangók feléledtek a hasamban, és nem tudtam megállni a hatalmas mosolyt ami szétterült az arcomon. És ekkor megfordult.
-Lexa?-állt meg nagy szemekkel és a kulccsal a kezében.
-Lexa ideért?-kérdezte valaki a szobából, majd ki is dugta a fejét Clarke szobájának ajtaján.
És ekkor mint egy mellkason ütés, megértettem mi történik. A lány és Clarke egy szobában vannak.
A lány és Clarke együtt érkeztek.
A lány Niylah volt.
A mosoly azonnal lefagyott az arcomról és egy zavart köszönés után besiettem a szobámba. Szinte éreztem ahogy Clarke és a többiek tekintete végigkövet.
-Minden oké Lexa?-hallottam egy kopogást az ajtóm másik oldaláról.
-Persze Raven. Menj csak, majd jövök, csak kipakolok.
Szinte láttam magam előtt ahogy habozik, de végül csak mormogott egy 'oké'-t és elment.
A bőröndömet az ágyamra dobtam, majd mellé feküdtem. Nyomottan figyeltem a plafont, amin a világon semmi izgalmas nem volt.
Csak Clarke arca járt a fejemben. Hogy mennyire szép még mindig. Hogy mennyire ledöbbent ahogy meglátott. És hogy mennyire nem jött utánam.