Faith

XLV.

1,5 évvel később

Clarke pov

-Szia Clarke.-ült le mellém Octavia a könyvtár egy hátsó asztalánál, két órával az ebédünk után.
-Hali.-válaszoltam tömören, visszairányítva a figyelmem a laptopra ami előttem feküdt.
-Mi a baj? Hetek óta ki se mozdulsz, csak a gép előtt ülsz. Ugye nem megint Lexára vársz? Mert én már mondtam neked hogy...-beléfojtottam a szót mikor felé fordultam és beszélni kezdtem.
-Nem hallgatom újra végig Octavia. Tudom hogy mi a véleményed a távkapcsolatokról, és mindketten tudtuk mit vállalunk mikor Lexa elment. Egyikünknek sem egyszerű, és hidd el, nem segít semmit ha még te is elmondod hogy milyen keveset beszélünk.-ezzel visszafordultam és folytattam az elkezdett házimat.
-Sajnálom. Én csak azt akarom hogy jó legyen neked. Hogy ne érjen a semmiből ha ennek rossz vége lenne.-tette hozzá és ezzel felállt hogy magamra hagyjon.-Este találkozunk.
Fel se néztem mikor intettem neki, majd hallottam ahogy becsukódik a könyvtár ajtaja, jelezve hogy valóban egyedül maradtam.

Teljesen egyedül.

Visszafele a szobámba, nem tudtam nem átgondolni O szavait. Az elmúlt hónapokban Lexa és én eltávolodtunk. Nem akartuk, mindent megtettünk hogy működjön, de az időeltolódás és a rengeteg tanulnivaló folyamatosan rontották az esélyeinket. És persze az sem segített, hogy a barátaim szerint nincs jövőnk. Szeretik Lexát, és szeretnek engem is, de szerintük 2 év túl sok idő, még nekünk is. Csak az tartott életben hogy egy hónap maradt addig hogy Lexa visszajöjjön a nyárra. És persze, akárhányszor is volt a fejemben hogy végetvessek kettőnknek, Lexa üzenete vagy az arca ahogy kamerán beszéltünk, minden kételyt eltűntetett bennem.
De ma bárhogy vártam rá, nem jött.
Már majdnem egy éve hogy kiköltözött. És még ugyanúgy emlékszem minden részletére az utolsó beszélgetésünknek.

-Clarke, egy szavadba kerül, és visszajövök, ugye tudod?-fogta közre az arcomat, erőltetve hogy a könnyeken keresztül rá nézzek. A tömött reptér közepén mintha megállt volna az idő, az sem érdekelt hogy mindenki minket figyelt, hogy szitkozódva próbálnak arrébb lökni minket az útból hogy siethessenek a repülőjükhöz.
Csak felnéztem Lexára és bólogatni kezdtem, pedig mindketten tudtuk hogy ez nem fog megtörténni. Nem fogom hazahívni, és ő nem fog hazajönni, még egészen nyárig, hogy aztán 2 hónap után újra visszamehessen.
-Lexa, menned kell. Már mindjárt indul a géped.-töröltem le a könnyeimet, mire a homlokát az enyémnek döntötte.
-Kérlek Clarke, mondd hogy minden rendben lesz! Mondd hogy mikor hazajövök, minden olyan lesz mint ahogy most itthagyom! Kérlek...-motyogta az ajkaimra.
A gyomrom megfordult, próbáltam elnyomni az érzést hogy milyen lesz pár óra múlva hazamenni, de egyedül elaludni, tudva hogy egy évig nem lesz itt hogy a gyönyörű zöld szemei ébresszenek.
-Itt foglak várni. Június 15-én itt fogok állni és innen folytatjuk. Addig pedig annyit beszélünk amennyit csak tudunk, rendben? Ígérem. Csak indulj már, le fogod késni a géped!-hajoltam el, azonnal hiányolva a testének hőjét.
Lexa viszont visszahúzott, és megcsókolt, amitől a világ forogni kezdett körülöttem. Átkarolt és olyan szorosan ölelt meg, mint még soha.
-Nagyon fogsz hiányozni.-mondta mikor elhajolt, és egy utolsó puszit nyomott a homlokomra.-Ahogy leszálltam, írok!-intett és hátrálni kezdett a folyosón, egyenesen a pult felé, ahol átadta a beszállást intéző nőnek a jegyét.
Végignéztem ahogy elsétál, majd ahogy a repülőbe felszállnak az utasok, aztán ahogy a gép felszáll. A szívem sajgott, de tudtam hogy ez volt a helyes döntés. Nem hagyhattam hogy miattam eldobja a nagy lehetőségét.

Mikor hazaértem, nem tudtam elaludni, egészen addig amíg hajnali 3-kor meg nem érkezett az üzenet hogy Lexa gépe leszállt, és hogy már úton van az egyetem felé hogy beköltözzön.